Vidra

A vidraformák (Lutrinae) a menyétfélék családjának egy alcsaládja. Hét nem és tizenhárom ma élő faj tartozik az alcsaládba. A vidrákon látszik, hogy nagyon jól alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. Az úszóhártyás láb is ezt mutatja. Főleg halakat, rákokat, kagylókat esznek. A világ minden táján megtalálhatók. Legtöbb fajuk édesvízben él, de van egy-kettő, ami tengerben.

Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Osztály: Emlősök (Mammalia) Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria) Alosztályág: Méhlepényesek (Eutheria) Öregrend: Laurasiatheria Rend: Ragadozók (Carnivora) Család: Menyétfélék (Mustelidae) Alcsalád: Vidraformák (Lutrinae)

A hód

A hódfélék (Castoridae) az emlősök (Mammalia) osztályához és a rágcsálók (Rodentia) rendjéhez tartozó család. A családnak csak 1 élő neme létezik, amelybe 2 ma is élő faj tartozik. A két élő fajon kívül, még számos fosszilis faj is tartozik ebbe a családba. A hódfélék családja 2 élő fajt tartalmaz. Ország: Állatok (Animalia)

Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Emlősök (Mammalia) Alosztály: Elevenszülők (Theria) Alosztályág: Méhlepényesek (Eutheria) Öregrend: Euarchontoglires Rend: Rágcsálók (Rodentia) Alrend: Hódalkatúak (Castorimorpha) Család: Hódfélék (Castoridae)

Pézsmapocok

A pézsmapocok vagy fakó pézsmapocok (Ondatra zibethicus) az emlősök (Mammalia) osztályának a rágcsálók (Rodentia) rendjéhez, ezen belül a hörcsögfélék (Cricetidae) családjához és a pocokformák (Arvicolinae) alcsaládjához tartozó Ondatra nem egyetlen faja.[1] Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)

Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Emlősök (Mammalia) Alosztály: Elevenszülők (Theria) Alosztályág: Méhlepényesek (Eutheria) Öregrend: Euarchontoglires Rend: Rágcsálók (Rodentia) Alrend: Egéralkatúak (Myomorpha) Öregcsalád: Muroidea Család: Hörcsögfélék (Cricetidae) Alcsalád: Pocokformák (Arvicolinae) Nemzetség: Ondatrini Nem: Ondatra (Link, 1795) Faj: O. zibethicus Az állat fej-törzs-hossza 25-36 centiméter, farkán nincs szőr, oldalról valamelyest lapított, pikkelyes és majdnem olyan hosszú, mint a teste, 20-27 centiméter. Testtömege 900-1800 gramm. Bundája szürkés-barna, vöröses árnyalattal, hasi része világosabb.[1] Erős koronaszőrei miatt kócosnak tűnik bundája. Hátulsó lábán az ujjak között kis úszóhártyát visel. Ha úszik, teste kiemelkedik a vízből, erőteljes farkát közben ide-oda mozgatja. A pézsmapocok szárazon esetlennek tűnik, de elülső lábát nagyon ügyesen használja táplálkozás közben. Testnagysága miatt az állatot más pocokfajokkal aligha lehet összetéveszteni, annál inkább a nutriával vagy fiatal hódokkal. Az utóbbinak szélesen lapított, lapátszerű farka van, míg a nutriát hengeres farok jellemzi. Életmódja [szerkesztés] A pézsmapocok nappal és éjszaka egyaránt tevékeny, de ahol erősen üldözik, csak a sötétség beállta után mozog. Nem alszik téli álmot, de a hideg évszakban hosszú pihenőre visszavonul a parti töltésbe épített várába. Az állatok egymáshoz közel élnek föld alatti odúikban, ezeken belül pedig családi csoportokra oszlanak. A pézsmapocok a töltések mentén a sekély vizekben építi odúját. Ehhez kákát, sást és nádat harap le és halmoz fel. Az építmény akár 1,1 méter magas, átmérője 1,8 méter széles is lehet. A lakóodú (katlan) a lakóvárban félmagasságban helyezkedik el. A pézsmapocok általában víz alatti kijáratokat épít. A fészek télen meleg. Ha kevés az élelem, egyszerűen a belső falakból falatozik, és tavasszal kijavítja a károkat. Nyáron pedig a lakóvár tetején napozik. Tápláléka szinte kizárólag vízinövények; esetleg kagylók, békák és halak; ha lehetőség van rá, állati dögöket is fogyaszt.[1] Különösen a nagy tavikagylók és festőkagylók játszanak döntő szerepet a tél átvészelésében. A pézsmapockok lebuknak értük az aljzatra, majd alkalmas helyre viszik és ott megeszik őket. A vékony héjú tavikagylót egy oldalirányú harapással elég könnyen fel tudják nyitni. A vastagabb héjú festőkagylót egy időre kiteszik a partra, és megvárják, amíg a kagyló maga nyitja ki a héját. Ekkor elfogyasztják annak tápláló, fehérjedús húsát. Ha az előző nyáron az árvizek miatt megcsappant a kagylóállomány, az a pézsmapockok téli túlélési arányát is rontja. Amennyiben viszont az erős vadászat vagy csapdázás következtében az ő számuk fogyatkozott meg, akkor még a tél végére is jó lesz az állapotuk, és tavasszal az alomszám magas lesz, az ellések pedig gyorsan követik egymást, hogy az állomány újra felépüljön. Az irtás tehát bizonyos körülmények között javítja a téli túlélési esélyt, mivel enyhíti a táplálékhiány hatását. A pézsmapocok 1-2 évig él.[1] Szaporodása [szerkesztés] Muskrat Foraging.JPG Az ivarérettséget általában csak egy évvel a születés éve után éri el. A párzási időszak északon március-szeptember között van, míg délen a téli hónapokban van. A nőstény évente többször is ellik. A vemhesség 25-30 napig tart, ennek végén általában 5-6, de akár 11 utód is jöhet a világra. Az elválasztás 3-4 hét után történik meg.[1] A fiataloknak az öregek határozott territóriumtartása miatt, az elválasztás után azonnal el kell vándorolniuk, és új revírt kell keresniük.

Szitakötő

A szitakötők (Odonata) lárva korukban édesvízben fejlődő, ragadozó rovarok. Jellemző rájuk a nagy összetett szem, a két pár erős, átlátszó szárny és az elnyújtott, hosszúkás potroh. Tökéletlen átalakulással fejlődnek ki, ugyanis nincs bábállapotuk. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda)

Osztály: Rovarok (Insecta) Alosztály: Szárnyas rovarok (Pterygota) Alosztályág: Palaeoptera Rend: Szitakötők (Odonata) A zoológia szitakötőkkel foglalkozó résztudománya az odonatológia. Az egyes országok szitakötőkutatóit és azok nemzeti szervezeteit a Societas Internationalis Odonatologica (SIO) társulat fogja össze – tagszervezetei közül Európában a német ajkúaké a legtöbb tagot számláló odonatológiai társaság. Európán kívül igen jelentős az amerikaiak egyesülete, a legnépesebb pedig a japán csoport, mivel ebben az országban a szitakötőknek valóságos kultusza van. 1997-ben a SIO alapítvánnyá alakult át; a tagság zömét a Worldwide Dragonfly Organization (WDO) fogja össze.

A szúnyog

A szúnyogfélék, más néven csípőszúnyogok, valódi szúnyogok vagy igazi szúnyogok (Culicidae) a rovarok (Insecta) osztályának a kétszárnyúak (Diptera) rendjéhez, ezen belül a szúnyogalkatúak (Nematocera) alrendjéhez tartozó család. A család három alcsaládján belül 41 nemük és mintegy 3500 fajuk ismert. A legtöbb idetartozó faj nőstényei más állatok, illetve az ember vérét szívják (hematofágia), így évente emberéletek millióit kioltó járványok fertőzési vektorai lehetnek.[1][2] Ország: Állatok (Animalia)

Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda) Osztály: Rovarok (Insecta) Öregrend: Endopterygota Rend: Kétszárnyúak (Diptera) Alrend: Szúnyogalkatúak (Nematocera) Alrendág: Culicomorpha Öregcsalád: Culicoidea Család: Szúnyogfélék (Culicidae) E rovarok magányosak, bár sokszor nagy csapatban jelennek meg. A szúnyogok hímjei teljesen ártalmatlan, növényi nedvekkel táplálkozó rovarok. A nőstényszúnyogok életük jelentős részében szintén növényi nedveket szívogatnak, de a legtöbb fajnál a sikeres peterakáshoz legalább életükben egyszer madarak vagy emlősök vérét is kell szívniuk. E fajoknál ez látja el a petéket fontos tápanyagokkal, vérszívás nélkül a lerakott peték életképtelenek lesznek. A szúnyogok látása nem túl jó, de a szaglásuk és a hőérzékelésük rendkívül kifinomult. A vérszívó nőstényszúnyogokat a testből kisugárzódó hő, néhány jellemző illatkomponens, valamint a kilélegzett szén-dioxid vezeti el áldozatához. Szaporodásuk [szerkesztés] A lélegző lárvák Az európai fajok nőstényei átvészelik a telet és tavasszal rakják le petéiket. A trópusi fajok az esős évszakban szaporodnak. A nőstényszúnyog rendszerint pocsolyák, viszonylag háborítatlan állóvizek vagy lassan folyó vizek felszínére egyesével vagy csomókban rakja petéit. A peték száma fajtól függően 50–300 között van, melyek „tutajként” úsznak a víz felszínén. A petékből néhány nap alatt kelnek ki a lárvák. A lárva a farkánál lévő légzőcsövön lélegezve szinte „csüng” a víz színe alatt. Némelyik a vízzel sodortatja magát, és mikroszkopikus méretű planktonnal táplálkozik, mások mozgékony ragadozók. Többszöri vedlés után bebábozódik. A báb nem táplálkozik, de mozog; ha megriasztják, alásüllyed.[4] A bábból – a víz hőmérsékletétől és fajtól függően – 4–7 nap múltán bújik ki a kifejlett rovar. A hímek csak néhány napig élnek, párosodás után elpusztulnak.

A folyami rák

A folyami rák vagy nemes rák (Astacus astacus) a felsőbbrendű rákok (Malacostraca) osztályának a tízlábú rákok (Decapoda) rendjéhez, ezen belül az Astacidae családjához tartozó faj. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda) Altörzs: Rákok (Crustacea) Osztály: Felsőbbrendű rákok (Malacostraca)

Rend: Tízlábú rákok (Decapoda) Család: Astacidae Nem: Astacus Faj: A. astacus A folyami rák a tízlábú rákok rendjének legnagyobb közép-európai, édesvízben élő képviselője. A hím 18, esetleg 25 centiméter hosszú, a nőstény 15 centiméternél rövidebb. A fejtort egységes hátpajzs (carapax) borítja. Két összetett szeme mozgatható, henger alakú nyélen helyezkedik el. Az elülső csáppár csaknem olyan hosszú, mint az állat teste. 5 pár járólába van, közülük az első pár-főleg a hímnél-igen erőteljes ollókban végződik. A második és harmadik pár járólábon is kis ollók vannak. A potrohon 5 (a nőstényen csak 4) pár hasadt pleopodium és 1 pár uropodium található. A hasadt, lapított uropodiumok az utolsó potrohfüggelékkel, a szintén lapos, lemezszerű telzonnal együtt 5 lemezű faroklegyezőt alkotnak. Az állat vörösbarna, szürke vagy sárgás, az ollók alsó oldala vörös. Élőhelye [szerkesztés] A folyami rák tiszta folyóvizek és tavak lakója, ahol a parti üregekben és kövek alatt él. Szaporodása [szerkesztés] Gonadjaik a szív alatt, a bélcső felett helyezkednek el. A petefészek (ovarium) páros szerv, vékony falán átlátszanak a narancssárga peték.

Réce

A récefélék (Anatidae) a madarak osztályának lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe tartozó családja. 55 nem és 161 faj tartozik a családba. Közismert elnevezésük szerint az ide tartozó madarak három nagy csoportja a ludak, a récék és a hattyúk. A vízimadarak között ez a legismertebb és gazdasági szempontból a legfontosabb család. Egyes fajok mai is fontosak a vadászat számára, sokuk szerepel az emberi kultúrában, mítoszokban, mesékben. Öt fajukat sikerült az emberi történelem során háziasítani: a tőkés récét, a nyári ludat, a hattyúludat, a pézsmarécét és a nílusi ludat. Rendszertani szempontból a réceféléket gyakran további alcsaládokba sorolják, ezek a réceformák (Anatinae), a lúdformák (Anserinae), a fütyülőlúdformák (Dendrocygninae), a gyöngyösréceformák (Stictonettinae), a tarkalúdformák (Tadorninae) és a halcsontfarkú réceformák (Oxyurinae). A récefélék családja az egyik leginkább összetett család a madarak között. A 6 alcsaládhoz sok nemzetség, sok nem (közülük sok monotipikus) és 161 faj tartozik. A nagyobb fajszámú nemeken belül sokszor több alnemet lehet elkülöníteni. Szerte a Földön elterjedt család, az Antarktisz kivételével a család képviselői valamennyi kontinensen előfordulnak. Szinte valamennyi fajuk erősen vízhez kötött madár. A legtöbb faj édesvizek közelében él, még az úgynevezett tengeri récék is csak télen, a szaporodási időszakon kívül élnek a tengeren, de ezek közül is a legtöbb faj a partok közelében él. Természetvédelmi szempontból a récefélék családja szintén nagyon változatos. A Természetvédelmi Világszövetség Vörös listáján 33 fajuk van nyilvántartva, mint valamiképpen veszélyeztetett. A récefélék többségét azonban nem fenyegeti semmilyen veszély, vannak köztük kifejezetten gyakori fajok is. Az emberi terjeszkedés és vadászat miatt 1500 óta 10 fajuk kihalt.

Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Madarak (Aves)

Rend: Lúdalakúak (Anseriformes) Család: Récefélék (Anatidae)

Gólya

A gólyák a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjén belül a gólyafélék (Ciconiidae) családjába tartozó egyes fajok elnevezése. Hosszú és egyenes csőrű, hosszú lábú gázlómadarak, amelyek többnyire édesvizek és mocsarak közelében költenek. Több fajuk hatalmas távolságot bejáró vándormadár. Gólyafajok: Fehér gólya (Ciconia ciconia) Fekete gólya (Ciconia nigra) Feketecsőrű gólya (Ciconia boyciana) Gyapjasnyakú gólya (Ciconia episcopus) Pápaszemes gólya (Ciconia stormi) Abdim-gólya (Ciconia abdimii) Erdei gólya (Mycteria americana) Tátogató gólya (Anastomus lamelligerus) Nyerges gólya (Ephippiorhynchus senegalensis) – a legnagyobb méretű gólyafaj A gólyaalakúak rendjén belül a papucscsőrűmadár-félék (Balaenicipitidae) családjához tartozó papucscsőrű madarat (Balaniceps rex) papucscsőrű gólyának is nevezik.

Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Osztály: Madarak (Aves) Rend: Gólyaalakúak (Ciconiiformes) Család: Gólyafélék (Ciconiidae) Bulgáriában a néphagyományban a gólya a tavasz eljövetelének a jelképe, mivel ott ekkoriban térnek vissza a vándormadarak ottani fészkeikhez. Az ország egyes régióiban a martenica köré épült hagyományok egyik fontos jelképe. Mikor észreveszik az első gólyát, eljött az ideje, hogy levegyék a fehér-piros martenicabábut, mivel a tavasz tényleg megérkezett. http://www.kki-darany.hu/wwwroot/golya/guestimage.html

Békák

A békák vagy farkatlan kétéltűek (Anura vagy Salientia) 5000-nél is több faja a kétéltűek osztályának egyik rendszertani rendjét alkotja. Közös jellemzőjük a farok hiánya kifejlett állapotban, a lapított test, a viszonylag gyenge elülső és izmos, hosszú ugrólábbá fejlődött hátsó végtagok, a dülledt szemek. Mind ragadozók vagy rovarevők.

A béka ótörök jövevényszó (például kirgiz baka, oszmántörök baga). Bizonyára hangutánzó eredetű, ahogyan az állat hangját jelölő brekeg, brekeke, vartyog és kuruttyol szavak is. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)

Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Kétéltűek (Amphibia) Rend: Békák (Anura) Zömmel vízközelben élnek, bár akadnak szélsőséges körülményekhez alkalmazkodott (például sivatagi vagy egész életüket vízben töltő) fajok is. Sok békafajnál kiemelt szerep jut a szaporodási időszakban a hangadásnak (brekegés, kuruttyolás és számos másféle hangadás), amelyet felfújható torokzacskók segítségével végeznek el – ez azonban nem minden fajra jellemző. Szaporodásuk [szerkesztés] A békák a többi kétéltűhöz hasonlóan petékkel szaporodnak. A külső megtermékenyítésű békáknál előforduló álpárzási jelenség az amplexus. Lárváikat ebihalaknak nevezik, ezek változatosan táplálkoznak, általában vízben nevelkednek, kopoltyújuk van és hiányoznak végtagjaik. Fejlődésük során végül tüdejük, hátsó-, majd elülső lábuk nő, végül eltűnik farkuk. Elterjedésük [szerkesztés] A farkatlan kétéltűek a trópusoktól a szubarktikus éghajlatú vidékekig elterjedtek, de zömük a trópusi esőerdőkben él. Pusztulásuk oka elsősorban élőhelyük szűkülésében keresendő.

Halak

A halak (Pisces) a gerinchúrosok (Chordata) törzsének egy nem rendszertani csoportja. Régebben egységes osztályként tartották számon, mára azonban az elsődlegesen vízi gerinces állatok (tehát nem a másodlagosan vízi életmódúvá vált szárazföldiek, pl. a cetek) gyűjtőnevévé vált. A négylábúakon (Tetrapoda) kívül a koponyások (Craniata) kládjába tartozó összes élőlény hal. A halak tehát nem egységes rendszertani kategória (taxon, illetve klád), mert parafiletikus csoportot alkotnak, mivel nincs olyan közös levezetett (apomorf) jellemzőjük, amely valamennyiükre érvényes volna és semmilyen más gerinces állatra nem volna érvényes. Közös tulajdonságaik a „nem négylábú” jellegükből következik, ami viszont ősi tulajdonság, így csupán ebben az ősi tulajdonságban való megegyezés (szünpleziomorfia) jellemzi őket. A csoporton kívül még néhány olyan élőlénycsoport neve is tartalmazza a hal szót, amelyek rendszertanilag valójában nem tartoznak a halak közé. Ilyenek például a puhatestűek közé tartozó tintahalak (Sepiida), valamint a lándzsahalaknak nevezett apró fejgerinchúrosok. Szintén nem hal a békák vízben élő lárvája az ebihal, ahogyan a többi kétéltű vízben élő, halszerű alakja sem. Valamennyi négylábú állat, így az ember is az embrionális fejlődése egy jellemző szakaszában halhoz hasonló, mivel az egyedfejlődés során láthatóvá válhatnak a közös evolúciós múlt nyomai. Napjainkra több mint 31 000 fajuk ismert és rendszerezett, ebből a recens fajok száma 28 000.[1] A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listája 1200 veszélyeztetett fajt sorol fel, de a vizsgálat kevesebb, mint 3000 halfajra terjedt ki, így a veszélyeztetett halfajok száma ennél jóval nagyobb.

Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Csoport: Koponyások (Craniata) Csoport: Halak (Pisces) Ez az élőlénycsoport a tudomány mai állása szerint nem rendszertani kategória. Kültakaró [szerkesztés] Pataki pisztráng (Salvelinus fontinalis) A halak bőre egymástól világosan megkülönböztethető két rétegből áll: a többrétegű, el nem szarusodó hámból (epidermis) és a vastag irhából (cutis). A hámban sok a nyálkát termelő sejtcsoport. A mélytengeri halaknál a hámban mirigyszerű világító sejtek is megtalálhatók. Egyes édesvízi pontyfélék, mint például a dévérkeszeg (Abramis brama), különleges tulajdonsága a hám felületén képződő nászkiütés, a dorozsma. Minden hal testét nyálkaréteg fedi, ennek megvastagodása vagy elvékonyodása a hal pusztulásához vezet. A nyálkaréteg három fő funkciója: az ozmózis szabályozása; az ektoparaziták és baktériumok elleni védelem; a turbulencia csökkentése. A nyálkaréteg kiegészítő funkciói: segíti a bőrlégzést – A halak, akárcsak az emberek, a bőrön keresztül is lélegeznek. Ha a nyálkahártya mennyisége vagy minősége változik akkor az rányomja bélyegét a bőrön keresztüli gázáramlásra is; segíti a hibernálást – afrikai gőtehalak (Protopterus); ivadékgondozás eszköze fészeképítőanyag – gurámifélék (Anabantidae), pikófélék (Gasterosteidae); táplálék – az ázsiai macskaharcsák (Mystus) és a diszkoszhalak (Symphysodon) nyálkát termelnek ivadékaik etetéséhez; védekezés eszköze fizikai védelem – a nyálkahalak (Myxini) veszélyhelyzetben nagy mennyiségű nyálkát termelnek, ami egyrészt fizikai védelmet nyújt, másrészt elriasztja a ragadozókat. Ha egy nyálkahalat tengervízzel töltött vödörbe helyezünk, néhány óra leforgása alatt csaknem teljesen elnyálkásítja a vizet; kémiai védelem – egyes fajoknál mérgező, például a vörös-tengeri nyelvhal (Pardochirus marmoratus) és a papagájhalfélék (Scaridae) esetében; fajtársak riasztása – a csontos halak (Osteichthyes) többsége rendelkezik úgynevezett vak sejtekkel, amelyek riasztóanyagokat termelnek és tárolnak. Ez az anyag nem szükségszerűen fajspecifikus. Az irha több kötőszövet rétegből áll, gazdag véredényekben és idegekben. Itt találhatóak a tapintóideg-végződések és a színsejtek. Az irha vagy csupasz, vagy kemény támasztószöveti képződmények borítják, például bőrfogak, tövisek, csontpajzsok vagy pikkelyek. A pikkelyek nem cserélődnek, a testtel együtt fejlődnek, és eközben gyűrű alakú rétegek rakódnak le. Ezekből a növekedési rétegekből kiszámítható a halak életkora. A csontos halak pikkelyeit pórusok és csatornarendszerek jellemzik; a porcos halakkal szemben a belső részük üreges, vagyis a pulpa hiányzik. A fejlettebb halak pikkelyei tetőcserépszerűen fedik egymást. Alakjuk szerint megkülönböztetjük az alábbi pikkelytípusokat: plakoid (pl.: porcos halak) kozmoid (pl.: izmosúszójú halak) ganoid (pl.: kajmánhalfélék) cikloid: (pl.: pontyfélék) ktenoid (pl.: sügéralakúak) Egyes halak pikkelyei kicsinyek (pl.: angolnafélék, csíkfélék), csökevényesek (pl.: tüskés pikó), sőt egyes fajokon egyáltalán nincs pikkely (pl.: tüskésharcsa[5]), míg más halfajokon a pikkelyek összenőhetnek csontlemezekké (pl.: porcos- és csontos vérteshalak, páncélosharcsa-félék). A halakat többnyire a rájuk jellemző típusú pikkelyek borítják. Mivel a különböző halcsoportok pikkelyei igen különbözőek, ezért a pikkelyképlet fontos halhatározó képlet. Ehhez a képlethez a hosszanti és keresztirányú pikkelysorok megszámlálásával jutunk. Például a ponty (Cyprinus carpio) oldalvonali pikkelyeinek száma 37, fölötte 6, alatta szintén 6 pikkelysor található – pikkelyképlete tehát 37 - 6/6.

Kis élőlények

Ezen a képen tisztának látszik a víz pedig rengeteg baktérium van benne.

De szerencsére vannak olyan állatok amik megeszik őket.

Kezdet

Ez a blog a természetről szól: állatok és növények képei információkkal remélem tetszeni fog.


Lépj be és nézd meg!  :)

Békalencse

Apró vízi növényke, szára rendesen lencse-alakú és nagyságú, levele nincs. Állóvizek, pocsolyák szinén töméntelen mennyiségben úszik s a víz színét zöld lepel gyanánt lepi be. LEVÉLNEK LÁTSZÓ SZÁRABÉKALENCSE A békalencse felszínen úszó virágos növényke, élénkzöld a színe, széles, lapos lemezkévé alakult a szára. Sarjadzással gyorsan szaporodik és ha elszaporodott, belepi a vizek egész felületét s elzárja a vizet az egészséges és szükséges levegőzéstől.

Békaszőlő

A békaszőlőfélék (Potamogetonaceae) a hídőrvirágúak rendjének (Arismatales) egyik családja. Kivétel nélkül vízi növények, e testük egésze a víz alá merül, esetleg csak virágaik emelkednek a víz színe fölé. Az aljzaton gyökereznek, száruk igen erős, sok tartalék tápanyagot is raktároz. Leveleik sokszor alapjuknál hüvelyszerűen összenőnek, és a hüvelyben pikkelyszerű mirigyszőrök találhatók. A levél felületén, a kutikula alatt vízfelvevő sejtek találhatók. Egyes fajoknál fellép a heterofillia (különböző levelűség); a szár alján hosszúkás levelek, fentebb tojásdadok találhatók. A virágzat jelentősen egyszerűsödik, füzérszerűen csoportosulnak virágzatba. Virágtakaró nincs, a virág általában a víz színe fölé emelkedik, de néhol még az is a víz színe alatt marad. A portokok csatlóján egyes fajoknál sziromlevélszerű képlet fejlődik. A virágok hímnősek (kevés az egyivarú virág, néhány kétlaki faj is akad), a termő belső felszínén 1 vagy 2 magkezdemény képződik, a kialakuló magban nincs magfehérje (secunder endospermium).

Fehér tündérrózsa

A fehér tündérrózsa vagy fehér tavirózsa (Nymphaea alba) a kétszikűek (Magnoliopsida) osztályának a tündérrózsa-virágúak (Nymphaeales) rendjéhez, ezen belül a tündérrózsafélék (Nymphaeaceae) családjához tartozó faj.

Ország: Növények (Plantae) Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta) Osztály: Kétszikűek (Magnoliopsida) Rend: Tündérrózsa-virágúak (Nymphaeales) Család: Tündérrózsafélék (Nymphaeaceae) Nemzetség: Tündérrózsa (Nymphaea) Faj: N. alba

A fehér tündérrózsa Európában nem ritka, a távoli északi tájakat és Spanyolország nagy részét kivéve.A fehér tündérrózsa a víz színén úszó, 15-30 centiméter széles, fényeszöld levelei kerekdedek, válluk mélyen bemetszett, szélük ép. Az oldalerek villásan szétágaznak, de a levél szélénél összefutnak. A levélnyele hengeres. 10-15 centiméter átmérőjű virágain 4 zöld csészelevél és 15-25 fehér szirom található, melyek fokozatosan mennek át a porzókba. Megporzástól függően 3-5 napig nyílnak, majd elhervadva a víz alá buknak, és helyükbe újak fejlődnek. Évelő növény, karvastagságú gyöktörzzsel.

Gyékény

A gyékényfélék (Typhaceae) a perjevirágúak rendjének (Poales) egyik családja. Egyes leírásokban egyetlen nemzetség, a gyékény vagy buzogánysás (Typha) tartozik ide, mintegy 15 igen specializált, évelő, vízi vagy vízparti fajjal; az APG III-rendszer a már önálló családként nem kezelt békabuzogányfélék (Sparganiaceae) monogenerikus családját is ide sorolta, egyetlen nemzetséggel – Sparganium. Morfológiai sajátosságaik alapján sok egyszikű-csoporttal kapcsolatba hozhatók – és hozták is őket, az egyszikűek legvitatottabb helyzetű csoportja. Soó Rezső a kontyvirágfélék (Araceae) testvércsoportjának tekinti, a Hortobágyi-rendszerben a torzsavirágzatúak alosztályában szerepel, a csavarpálmák (Pandanales) rendjében. Az új kladisztikus taxonómiában már megállapodottnak látszik helyük, a perjevirágúak kládján alapi helyzetben szerepelnek, monofiletikus csoportot alkotnak a békabuzogányfélékkel (Sparganiaceae). Egyes újabb osztályzásokban már külön rendként szerepel a két család (gyékényvirágúak – Typhales), de a broméliafélékkel (Bromeliaceae) is összevonhatók monofiletikus csoportként.

Ország: Növények (Plantae) Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta) Osztály: Egyszikűek (Liliopsida) Csoport: Commelinids Rend: Perjevirágúak (Poales) Család: Gyékényfélék (Typhaceae) Juss.

A nád

A nád az egész világon megtalálható, Európában is sokfelé gyakori. A nád, éppen úgy, mint a gyékények, az állóvizek nádasainak egyik jellegzetes faja. E növények elsősorban a víz alatti száraikat borító élő bevonat (biotekton) révén nagymértékben hozzájárulnak a vizek öntisztulásához. Azonban a különböző típusú víztestekben kialakuló egyensúlyi állapotok eredményezhetik a belső eutrofizációt is, amikor a vízbe hulló szerves anyag bomlásával alakul ki tápanyagfelesleg. Megjelenése [szerkesztés] A nád évelő fűféle, messze kúszó gyöktörzzsel és hosszú, föld feletti indákkal. Szára mereven felálló, 1-4 méter magas és alján 2 centiméter vastag. Levelei szürkészöldek, laposak, szélük metszően éles, 15-30 centiméter hosszúak és 1-3 centiméter szélesek. A levéllemez tövén nyelvecske helyett szőrkoszorú található. A virágok 20-50 centiméter hosszú, sötét- vagy sárgásbarna, terebélyes, sokvirágú, felül kissé visszahajló bugában nyílnak. A füzérkék 10-50 milliméter hosszúak, 3-6 virágból állnak. Nád részei: mellékgyökérzet; gyöktörzs; párhuzamos erezetű levelek; üreges, bütykös el nem ágazó szár, bugavirágzat. A nádasok számos gerinctelen és gerinces állatfaj számára biztosítanak élőhelyet. A többnyire kisméretű gerinctelen fajok egy része a zootekton részét képezi, azaz élő bevonatot képez a növényen, amely szilárd aljzatként szolgál. Ilyen pl. a tavi szivacs (Spongilla lacustris), amely fényben fejlődve zöld, sötétben fejlődve szürkésfehér vagy sárgásbarna telepeket alkot a víz alatti szárrészen. A hengeresférgekhez tartozó fonálférgek (Nematoda) az élő bevonat alapító szervezetei közé tartoznak. A Punctodora ratzeburgensis a nádszáron szabadon élő féreg egyedei kovaalga bevonatból készítenek ragadós váladékukkal kis csomókat, amelyben búvóhelyet találnak. detrituszt fogyasztanak. Egyedszámuk egy m²-re vonatkoztatva több tízezer is lehet. A gyűrűsférgekhez (Annelida) tartozó kevéssertéjű férgek (Oligochaeta) közé tartozó piócák a már jól kifejlődött bevonatban találják meg búvóhelyüket és táplálékukat. A nyolcszemű nadály (Erpobdella octoculata) ragadozó életmódú, elsősorban más férgekkel táplálkozik. Elsősorban eutróf vizekben található meg, így közvetve jelzi a vízminőséget. Ország: Növények (Plantae) Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta)

Osztály: Egyszikűek (Liliopsida) Rend: Perjevirágúak (Poales) Család: Perjefélék (Poaceae) Alcsalád: Perjeformák (Pooideae) Nemzetség: Phragmites Faj: P. australis

Fűz

Faj adatlap

Latin név: Salix alba L. Magyar név: Fehér fűz

Familia: Salicaceae Család: Fűzfélék Leirás Magas termetű, szabálytalan terebélyes koronájú lombhullató fa. Vastag törzse általában már alacsonyan több vázágra oszlik. Szürke kérgét hosszanti árkok hálózata borítja. Vesszői olajzöldek vagy szürkés okkersárgák, kopaszok vagy rányomottan szőrösek, de idővel ez a szőrzet is lekopik, a napsütötte oldalon vöröslők. Hosszúkás, vesszőhöz simuló rügyeit egyetlen rügypikkely fedi, a rügyalap kiemelkedő. Spirálisan szórt állású, általában 10 cm-nél rövidebb, keskeny lándzsás, ép szélű levelei rövid nyelűek, a levéllemez mindkét végén kihegyesedő, színi oldala zöld és ritkásan fehér selymes szőrökkel borított, fonákán ezüstfehér, sűrűn, rányomottan selymes szőrös. Vegyes oldalrügyekből fejlődő kétlaki virágai mintegy három héttel lombfakadás után nyílnak. Bár a köznyelvben a fűzfák virágzatát "barkának" nevezik, virágzatuk felálló, ezért helyesen füzér, megporzásukat pedig nem a szél, hanem a rovarok végzik. A porzós füzérek néhány kisebb lomblevél felett a rövid oldalhajtások csúcsán fejlődnek, hosszúságuk általában nem haladja meg az 5 cm-t. A mindössze két porzóból álló porzós virágok a füzérben rövid, kanalas murvalevelek tövében ülnek. A termős füzérek a porzósakhoz hasonló hosszúságúak, a termős virágok mindössze egy hosszú, kúpos termőből állnak, melynek csúcsán jól látható a kétkaréjú bibe. A virágok murvalevelei zöldesfehérek, csak a tövükön szőrösek, a porzós és a termős virágban egyaránt vannak nektármirigyek. A fűzfák termése két kopáccsal nyíló tok, melyből a repítő szőrös magvak nyár elején messzire szállnak a széllel. A fehér fűz várható élettartama meghaladja a 100 évet. A fűzfák vesszői nedves közegben könnyen gyökeresednek. Vízparton, ahol gyakoriak az áradások még az idősebb törzsek is gyakran fejlesztenek szakállszerű járulékos gyökérkötegeket. Ez a nedves környezethez való alkalmazkodásra vezethető vissza. A fűzfák továbbá jól tűtik az erős metszést. Azok az úgynevezett "botoló" füzek, amelyek hosszú vesszőit kosárfonáshoz éves rendszerességgel szedik, vastag törzsükön jellegzetes gömb alakú hajtástömeget fejlesztenek. Számos kerti változata közül említést érdemel a sárgaüstökű vagy aranyvesszejűfűz (Salix alba var. vitellina), és a szomorúfűz (Salix alba var. tristis). Szomorúfűznek azonban több különböző fajtól származó csüngő ágú változatot neveznek, ilyen például az élénk okkersárga vesszejű babiloni szomorúfűz (Salix babylonica), és az európai szomorúfűz (Salix × sepulcralis 'Chrysocoma'). A fehér fűz kérgéből vonták ki elsőként a szalicilsavat, mely amellett, hogy befőzéshez használt tartósítószer, hatékony fájdalom- és lázcsillapító. Ennek káliumsója a kálium-szalicilát (kalmopirin), helyette azonban ma már elterjedtebben használják az acetil-szalicilsavat, melyet elsőként a réti legyezőfűből (Filipendula ulmaria, régebbi nevén Spiraea ulmaria) vontak ki, ebből ered népszerű neve, az aszpirin. Tavasz végén, nyár elején a vízparti fűzfák levelein apró kabócalárvák szívogatnak. A ragadozók ellen nyálhabbal vonják be magukat, melyből a feleslegben felszívott növényi nedv időnként lecseppen. Ilyenkor úgy érezhetjük, mintha napos időben is cseperegne az eső. Magasság 20-30 m Virágzás április-május

Termésérés június Származás Eurázsia Élőhely Ártéri puhafaligetek: Tápanyagban gazdag talajú, időszakosan elárasztott területek.