A rét

A rét olyan kultúrtáj, amelynek létrehozása és fenntartása az ember műve. A települések körüli rétek képviselik azt a tájtípust, amely a leginkább utal az ember tevékenységére. Ebben az élettérben növények és állatok mesterségesen létrehozott életközösségeivel találkozunk. Amennyiben a réteket nem kaszálnák, elbozótosodnának, és nemsokára ritkás elegyes erdő alakulna ki rajtuk. Természetes rétek már csak kevés helyen maradtak fenn eredeti állapotukban mint nyirkos rétek, sós rétek, száraz gyepek vagy havasi kaszálók. A mesterséges és természetes rétek közös vonása, hogy fátlanok vagy csak gyéren, szétszórtan álló fák, cserjék találhatók rajtuk; uralkodó elemeik a füvek és más lágyszárú növények. A rétek állapotára a kaszálás mellett az éghajlat, a legeltetés és a trágyázás is nagy befolyást gyakorol. Az eredetileg paraszti jellegű kultúrtáj még nem is olyan régen gazdag változatosságot mutatott: a szántóföldtől a parlagig, a sövényektől és mezsgyéktől az árkokig és tavakig különféle élőhelyek fordultak elő benne. A modern mezőgazdaságnak azonban egyre többet kell a talajból kihoznia,hogy versenyképes maradjon: a műtrágyák túlzott alkalmazása és a modern gépi technológia a mezőséget monoton agrársztyeppé változtatta. E fejlesztés elhibázottsága az utóbbi időben egyre érzékelhetőbbé válik. Ezért Európa-szerte növekvő erőfeszítéseket tesznek a természetközeli és értékmegőrző mezőgazdasági termesztés kialakításáért.

A gyermekláncfű vagy pitypang (Taraxacum officinale) mindenfelé gyakori évelő növény, régebben nevezték még pongyola pitypangnak, tejesfű virágnak, kákicsnak, de barátfejnek vagy barátfűnek is. Egyes vidékeken kikirics a neve (ami nem keverendő a kikericcsel). Más vidékeken elvétve kutyatej-nek nevezik, ami helytelen elnevezés, ugyanis a farkas kutyatej-jel (Euphorbia cyparissias) keverik össze, ami egy mérgező tejelő növény. Virágpora az arra érzékenyekből allergiás reakciót vált ki. Ország: Növények (Plantae) Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta) Osztály: Kétszikűek (Magnoliopsida) Rend: Fészekvirágzatúak (Asterales) Család: Őszirózsafélék (Asteraceae) Nemzetség: Taraxacum

A gyermekláncfű füves területeken, főleg a kertekben, szántókon jelenik meg. Karógyökere függőleges és hosszú, ezért kiirtani sem könnyű. A földre fekvő levelei hasadtak, a hasábok fogazottak (kacúros levél). A belül üreges virágszár, tetején az aranysárga fészkes virágzattal a tőrózsából tör elő. Levele és virágszára elszakítva fehér, kesernyés ízű tejnedvet ereszt. Repülőszőrös magja a gyermekek kedvelt játéka. Neve is a gyermekjátékokból ered: száras virágait gyakran összefűzik, és nyakláncként vagy fejdíszként hordják. Felhasználása [szerkesztés] Virágzás előtti fiatal leveleiből salátát vagy főzeléket készítenek. Gyökerét nyersen vajon párolva, vagy gyors szárítással (kb. 55 °C-on szárítva) és durvára őrölve kávépótlóként használták. Levelével és gyökerével több száz éve kezelik a máj, epehólyag, vese megbetegedéseit és az ízületi problémákat. Hatóanyagai [szerkesztés] Az emésztőrendszerre és a májra elsősorban a keserűanyagok hatnak. A korábban taraxacinként említett anyagok valójában az eudesmanolid és germacranolid típusú laktonok szeszkviterpénjei. A gyermekláncfű levele a vitaminok és ásványi anyagok gazdag forrása: bennük az A-vitamin sok, a D-vitamin mérsékelt; ezek mellett tartalmaznak C-vitamint, különféle B-vitaminokat, vasat, szilíciumot, magnéziumot, cinket és mangánt. Használatánál ügyelni kell arra, hogy a szeszkviterpén egyesekből allergiás bőrreakciót vált ki.

A mezei zsálya (Salvia pratensis) a kétszikűek (Magnoliopsida) osztályának az árvacsalán-virágúak (Lamiales) rendjéhez, ezen belül az árvacsalánfélék (Lamiaceae) családjához tartozó faj. Népies nevei: foszló virág, lóbárzsing, réti-, vad-, vagy skárlát-zsálya. Ország: Növények (Plantae) Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta) Osztály: Kétszikűek (Magnoliopsida) Rend: Árvacsalán-virágúak (Lamiales) Család: Árvacsalánfélék (Lamiaceae) Nemzetség: Zsálya (Salvia) A mezei zsálya csaknem egész Közép-Európában igen gyakori. Megjelenése [szerkesztés] A mezei zsálya 30-80 centiméter magas, évelő növény. Szőrös, felálló szára üreges, felső részén elágazó. A levelek szíves vállból induló hosszúkás tojásdadok, ráncosak, egyenlőtlenül vagy kétszer csipkés, fűrészes szélűek, épek vagy gyengén karéjosak, 8-12 centiméter hosszúak, túlnyomó részük tőállású. Virágai sötétkékek vagy ibolyakékek, ritkán rózsaszínűek vagy teljesen fehérek, 6 virágú álörvökben állnak. A párta csöve 1,5-2,5 centiméter hosszú, a felső ajak feltűnő, sarló alakú. A csésze 1 centiméternél rövidebb, egyenlőtlenül fogazott, a felső ajka csaknem ép szélű. A murvalevelek a csészénél jóval rövidebbek, zöld színűek. A virágzat rövid bozontos és többé-kevésbé mirigyszőrös, ezért kissé ragadós. Életmódja [szerkesztés] A mezei zsálya száraz rétek, füves lejtők, sovány gyepek, legelők, mezsgyék és cserjések lakója. A laza, bázisokban gazdag, meszet is tartalmazó talajokat kedveli. Az időszakos szárazságot is jól elviseli. Melegkedvelő faj. A virágzási ideje májustól júliusig, esetleg augusztusig tart. Virágait főleg méhek és poszméhek porozzák meg. Mikor nektárt keresnek a virágban, a bibeszál érintkezik a rovarok hátával, és felveszi az idegen virágról érkezett virágport. Rokon fajok [szerkesztés] A zsálya (Salvia) nemzetség többi faja közül legismertebb a gyógy-, fűszer- és dísznövényként használt orvosi zsálya (Salvia officinalis).

A pillangófélék (Papilionidae) a rovarok (Insecta) osztályának a lepkék (Lepidoptera) rendjéhez, ezen belül a valódi lepkék (Glossata) alrendjéhez tartozó család. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda) Osztály: Rovarok (Insecta) Öregrend: Lepkealakúak (Lepidopteroidea) Rend: Lepkék (Lepidoptera)

A több mint 500 faj zöme trópusi tájakon él. Magyarországon csak 4 fajuk honos: fecskefarkú lepke (Papilio machaon), kardfarkú lepke (Iphiclides podalirius), kis Apolló-lepke (Parnassius mnemosyne), farkasalmalepke (Zerynthia polyxena); mind védett. Megjelenésük, felépítésük [szerkesztés] Általánosságban a pillangók a legnagyobb és leglátványosabb nappali lepkék: nagy, ritkábban közepes termetűek, színesek. Második szárnyuk hátsó szegélye homorúan ívelt, a végén faroknyúlvánnyal. Mindhárom pár lábuk fejlett. Hernyóik fejénél a kitolható villaszerű függelék (osmatherium) az ellenség megzavarását szolgálja; ebből veszély esetén riasztó váladékot bocsátanak ki. . Életmódjuk [szerkesztés] Imágóik nappal repülnek.

A sáskák (Acridoidea) az egyenesszárnyúak (Orthoptera) rendjében a tojókampósok (Caelifera) alrend egyik öregcsaládja. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda) Osztály: Rovarok (Insecta) Rend: Egyenesszárnyúak (Orthoptera) Alrend: Tojókampósok (Caelifera) Öregcsalád: Sáskák (Acridoidea) A sáskák minden növényzettel borított területen gyakoriak, és még a sivatagokban is megtalálhatók. Egyes fajok 4000 méternél is magasabban élnek. Megjelenésük [szerkesztés] Testhosszuk 1,5 és 20 centiméter közötti; a nőstények nagyobbak, mint a hímek. E rovarokra különösen jellemző erős és rendkívül hosszú hátsó lábuk, amivel szökellve vagy ugrálva haladnak. Bár minden sáskafajnak ilyen lába van, nem mindegyik szökell. Általában két pár szárnyuk van, de vannak szárny nélküli fajok is. Színezetük fajon belül is nagyon változó. Egyes fajok második szárnya feltűnő színű. A nagyon színes sáskafajok teste mérget tartalmaz, erre hívják fel a figyelmet rikító árnyalataikkal. Csápjaik rövidek és vastagok; ennek alapján a sáskákat könnyen megkülönböztethetjük a hosszú csápú lombszöcskéktől. Szemük összetett szem. Szájszervük rágó. Életmódjuk [szerkesztés] E rovarok növények (majdnem kizárólag fűfélék) zöld leveleivel táplálkoznak. A napfényt kedvelik, ezért főleg mezőkön, réteken, útszéli gyomtársulásokban találkozhatunk velük. Ciripelő hangjukat hátsó lábuk és elülső szárnyuk összedörzsölésével hozzák létre. A legtöbb fajnak csak a hímje ciripel. Minden fajnak megvan a maga saját éneke, aminek alapján a párok könnyebben megtalálják egymást. A trópusokon vannak egyáltalán nem ciripelő fajok is. A legtöbb faj jól repül; a redukált szárnyú fajok röpképtelenek. Szaporodásuk [szerkesztés] A mérsékelt égövben nyáron van a párzási időszak, a trópusokon egész évben tart. A nőstény a talajba rakja 3-100 petéjét; a legtöbb európai faj pete alakjában telel át. A peték kifejlődési ideje a hőmérséklettől és az esőzésektől függően több hónapig is eltarthat. Amikor a lárvák kikelnek, rövid idő múlva már úgy néznek ki, mint szüleik kicsinyített változatban. 4-5 lárvastádiumon mennek keresztül, minden vedlés után egy kicsit nagyobbak lesznek. Eközben szárnyaik még csonkák, és ezek a szárnykezdemények az imágók szárnyaitól eltérően visszahajlanak; szegélyük az állat oldalán ferdén fekszik fel.

A fürgeszöcskék (Tettigoniidae) a rovarok osztályába az egyenesszárnyúak (Orthoptera) rendjébe tartozó szöcskék (Tettigonioidea) öregcsaládjának egyetlen recens családja (a Haglotettigoniidae család kihalt). Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda) Osztály: Rovarok (Insecta) Rend: Egyenesszárnyúak (Orthoptera) Alrend: Tojócsövesek (Ensifera) Öregcsalád: Szöcskék (Tettigonioidea) Család: Fürgeszöcskék A fajok többsége trópusi. Magyarországon 43 fajuk él, ezek közül 13 védett.[1] Megjelenésük, felépítésük [szerkesztés] Testalkatuk a sáskákéhoz hasonló, de csápjuk jóval hosszabb a sáskákénál; testhosszuk felénél mindig hosszabb, akár a testhossz ötszörösét is elérheti. A szintén hasonló alkatú tücsköktől egyértelműen megkülönbözteti őket, hogy lábfejük négy ízből áll, míg a tücsköké csak háromból. A nőstények tojócsöve széles, szablya alakú. Bal szárnyukon úgynevezett ciripelő ér fejlődött ki. A bőrszerű bal szárnyacska a jobb szárny fölött fekszik; a ciripelő hangot a két szárny összedörzsölésével keltik. Életmódjuk, élőhelyük [szerkesztés] A növényevő sáskáktól eltérően a szöcskék többsége ragadozó, bár vannak vegyesen táplálkozó, sőt, növényevő fajaik is. Ugyancsak feltűnő eltérés, hogy a sáskáktól eltérően a legtöbb szöcske éjjel aktív. Sok faj szárnya redukált; ezek a fajok röpképtelenek. A hímek elülső szárnytöveiket összedörzsölve ciripelnek — énekük általában hosszabb, gyakran élesebb, áthatóbb hangú a sáskákénál. Petéiket a földben vagy növények megrepedt szárában helyezik el.

A valódi tücskök (Gryllidea) az egyenesszárnyúak (Orthoptera) rendjében a tojócsövesek (Ensifera) alrendjének egyik, igen népes rovarcsaládja mintegy 4000 fajjal. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda) Altörzs: Hatlábúak (Hexapoda) Osztály: Rovarok (Insecta) Alosztály: Szárnyas rovarok (Pterygota)

Alosztályág: Újszárnyúak (Neoptera) Öregrend: Polyneoptera Rend: Egyenesszárnyúak (Orthoptera) Alrend: Tojócsövesek (Ensifera) Öregcsalád: Tücskök (Grylloidea) Család: Valódi tücskök (Gryllidae) Világszerte megtalálhatók, de legnagyobb számban a trópusi területeken élnek.[1] Megjelenésük, felépítésük [szerkesztés] Vízszintesen kissé lapított, hosszúkás testű, kerek fejű, hosszú fonalas csápú rovarok. Színük általában sötét. Két pár szárnyukat — ami nem minden fajnál fejlődik ki — a testük fölött vízszintesen tartják. Kevésbé színesek, mint akár a szöcskék, akár a sáskák: többnyire feketék vagy barnásak. Testhosszuk 0,5–5 cm. Hátsó pár lábuk ugrólábbá módosult, de ez az ugróláb gyöngébb, mint a szöcskéké. Lábfejük három ízből áll (a szöcskéké négyből). [2]A szöcskékéhez hasonló ciripelő ér mindkét szárnyukon kifejlődött, ezért mindkettővel tudnak ciripelni.[3] Fonalas csápjaik sokízűek és hosszúak, potrohuk végén hímjeik páros hosszúkás farksertéket viselnek, a nőstények pedig szálkaszerűen kiálló, vékony, hengeres, egyenes tojócsövet (ovipositor).[1][4] Tojócsövük vége kiszélesedett. Rágó szájszervük jól fejlett, erős.[1] Életmódjuk [szerkesztés] Erdőkben, mezőkön, réteken és cserjésekben élnek. A fajok többsége talajlakó és többnyire a szárazabb területeket részesíti előnyben, ahol könnyedén üreget áshat a földbe.[4] Mindenevők: növényi és állati táplálékot is esznek, de a növényi anyagok erőteljes túlsúlyával. Egyes kártevő fajok (pl. Brachytrupes portentosus) olyan haszonnövények magoncait pusztítják, mint a tea, a dohány, illetve a gyapot.[1] Szaporodásuk [szerkesztés] A hímek ciripelésükkel csalogatják párzásra a nőstényeket. Petéiket egyesével vagy csoportosan a nedves talajba rakják, a ragadozó fajok kis petecsomóikat növények szöveteibe tojják.[1] A nőstények általában kéthetenként 40–60 petét raknak. A kikelt tücskök 8–10 hét alatt fejlődnek ki[forrás?], akár 12 lárvaállapotuk is lehet.[1] Rendszerezésük [szerkesztés] A tücskök családját 22 alcsaládra, ezen belül nemzetségekre, alnemzetségekre, és több száz nemre osztják.

A mezei nyúl (Lepus europaeus) az emlősök (Mammalia) osztályának a nyúlalakúak (Lagomorpha) rendjéhez, ezen belül a nyúlfélék (Leporidae) családjához tartozó faj. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok ((Chordata) Osztály: Emlősök (Mammalia) Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria) Alosztályág: Méhlepényesek (Eutheria) Öregrend: Euarchontoglires Rend: Nyúlalakúak (Lagomorpha) Család: Nyúlfélék (Leporidae) Alcsalád: Valódi nyulak (Leporinae) Nem: Lepus Alnem: Eulagos Faj: L. europaeus

Testhossza 50-70 centiméter, farokhossza 7-11 centiméter, testtömege 2500-6500 gramm. Színe szürke. Hátsó, erős lábai segítségével a 70 kilométer/órás sebességet is képes elérni. Feje karcsúbb, nyújtottabb, mint az üregi nyúlé. Életmódja [szerkesztés] Jellegzetes menekülő állat, amit a hosszú fül, nagy szem, kifinomult szaglóérzék és hosszú lábak is jeleznek. Veszély közeledtekor meglapul egy gödörben, fülét hátraengedi. Alkonyatkor, miközben legel, feltűnően lassan mozog, és laposan a földhöz simul. Magányosan él. Csak a szaporodási időben látható párosával vagy kisebb csoportokban. Rendszerint ragaszkodik megszokott területéhez. Jelöléssel kimutatták azonban, hogy kisebb-nagyobb vándorutakat is megtesz. 1928-ban tömeges vonulását figyelték meg Ukrajnában, amit nyilvánvalóan a szokatlanul nagy hóesés váltott ki. A legtöbb állat a vándorlás során elpusztult. Minden ehető növényi részt elfogyaszt, legjobban a zsenge, nedves hajtásokat szereti. Tavasszal a fiatal vetésben tartózkodik és ezt eszi. Később lóherét és a lucernát keresi fel, aratás után a kukorica-, burgonya- és répaföldekre vonul, majd később a fiatal őszi vetéseket és káposztáskerteket látogatja. Télen, ha nagy a hó, behúzódik a kertek és a szérűk környékére és ilyenkor a gyümölcsösökben, faiskolákban, csemetekertekben rágásával hatalmas károkat tehet. Különösen a fehér akác fiatal csemetéit rágja előszeretettel. Szaporodása [szerkesztés] A párzási időszakukat bagzásnak hívják, általában március-áprilisra esik. A nőstény évente 2-3-szor ellik, az első alomnál egyet-kettőt, a másodiknál azonban már 2-5 kölyköt, az egyéves vagy az öreg példányok inkább kevesebbet. Az utódok a szabadban születnek, és nem egy föld alatti üregben, mint az üregi nyúlnál. Eltérnek abban is, hogy már röviddel születésük után látnak, és el is tudnak futni. Rejtekhelyükön lapulnak - még nincs szaguk -, és várják anyjukat, hogy jöjjön szoptatni. Bundájuk védi őket a kihűléstől, bár a nedvességre nagyon érzékenyek. De nemcsak e tekintetben különböznek az üregi nyúltól, hanem udvarlási szokásaikban is: a mezei nyulak tavasszal meghatározott helyeken gyülekeznek. A hímek itt fel-alá kergetik a nőstényeket. Ahol sok van belőlük, 4-8 nyulat is láthatunk, amint vad hajszában száguldoznak egymás után, keresztül a szántóföldön. Az egymást üldöző nyulak se látnak, se hallanak, és így tavasszal gyakran esnek a közlekedés áldozatául. Vadgazdálkodási és vadászati jelentősége [szerkesztés] A mezei nyúl Magyarország legfontosabb szőrmés apróvadja. Társas vadászatokon (nyúlhajtások) vadászható. A vadgazdálkodás számára szintén fontos az élő nyulak befogása, melyeket főleg Olaszországba exportálnak. Évente mintegy 80-100 ezer nyulat lőnek, illetve 30-45 ezer élő nyulat értékesítenek. Húsa ízletes, de jellegzetes vadas ízét nem mindenki kedveli. Szőrméje nem túl értékes, de értékesíthető. Ellenségei [szerkesztés] Lepus.europaeus.jpg A nagy termetű ragadozómadaraknak, rókáknak, farkasoknak, a kóbor kutyáknak és a menyétféléknek, köztük a közönséges görénynek és a nyestnek esik áldozatul. Elsősorban a beteg vagy a fiatal, tapasztalatlan állatokat ejtik zsákmányul. A kifejlett nyulak olyan rendkívül gyorsan futnak, hogy cikcakkban vágtázva majdnem minden üldözőjüket messze maguk mögött tudják hagyni. Ekkor veszik hasznát annak is, hogy teljes körben látnak, csakúgy, mint az üregi nyúl, hiszen ily módon szemmel tudják tartani üldözőjük mozgását.

A vakondfélék (Talpidae) cickányalakúak (Soricomorpha) rendjének egy családja. A régebbi rendszerezések a rovarevők (Eulipotyphla) rendbe sorolták. Mintegy 17 nem és 42 ma élő faj tartozik a családba. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Emlősök (Mammalia)

A vakondformák a cickányalakúak (Soricomorpha) rendjén belül a vakondfélék családjának egyik alcsaládját alkotják. Az ide tartozó fajok közismert összefoglaló elnevezése a vakond vagy régiesebb néven vakondok (többes szám: vakondokok). A régebbi rendszerezések a rovarevők (Eulipotyphla) rendbe sorolták.

A mezei pocok (Microtus arvalis) az emlősök (Mammalia) osztályának a rágcsálók (Rodentia) rendjéhez, ezen belül a hörcsögfélék (Cricetidae) családjához tartozó faj. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Emlősök (Mammalia) Alosztály: Elevenszülők (Theria) Alosztályág: Méhlepényesek (Eutheria) Öregrend: Euarchontoglires Rend: Rágcsálók (Rodentia) Alrend: Egéralkatúak (Myomorpha) Öregcsalád: Muroidea Család: Hörcsögfélék (Cricetidae) Alcsalád: Pocokformák (Arvicolinae) Nemzetség: Arvicolini Nem: Microtus Alnem: Microtus Faj: M. arvalis A mezei pocok hazája Közép- és Észak-Európa, valamint Közép- és Észak-Ázsia nyugati része. Magyarországon a zárt erdők kivételével szinte mindenütt megtalálható. Megjelenése [szerkesztés] Egy nagyon kicsi rágcsáló, hossza mindössze 8-10 cm, a farka 3-4 cm, testtömege 20-30 g. Háta, oldala barnásszürke a hasa fölött sárgásbarna csík , hasa piszkosfehér. Lábai fehérek. Életmódja [szerkesztés] Fátlan, nyílt területek, szántók, rétek lakója. Nemcsak száraz, hanem mocsaras réteken is előfordulhat. Leggyakrabban mezőgazdaságilag megművelt területeken él. Ősszel a gúlákba rakott kukoricaszárak, illetve a gabonakeresztek, bálarakások, szalmakazlak alatt sok pockot lehet találni. Télen behúzódhat a házakba, istállókba is. A föld alatt kb. 20-30 cm mélységben járatokat ás. Járatai egy központi kamrából és sugáralakban elhelyezkedő kijáratokból állnak. A központi lakrészt száraz fűvel, szalmával, levelekkel béleli ki. Téli álmot nem alszik. Télen a hótakaró alatt ás hosszú folyosókat, melyeket fűvel bélel ki. Gradáció [szerkesztés] Kedvező időjárási körülmények között, ha enyhe a tél, kevés a csapadék és sok a táplálék, a mezei pockok nagymértékben elszaporodhatnak. Ilyen években néha vándorösztönük is feltámad, és a lemmingekhez hasonlóan tömegesen kelnek útra. A gradáció később magától összeomlik, mert a nagy egyedsűrűség olyan stresszhatást vált ki, melynek hatására viselkedésük megváltozik, és tömegesen pusztulnak el. Ellenségei [szerkesztés] A mezei pockok természetes ellenségei: róka, borz, vadmacska, hermelin, menyét, ölyvek, baglyok, görény . Táplálkozása [szerkesztés] A mezei pocok nagyon falánk mezőgazdasági kártevő. Mindenféle növényi anyagot megeszik: magok, füvek, gyökerek, levelek, gyümölcsök, bogyók, makk és dió is szerepelnek az étlapján. Szinte minden szántóföldi növényben kárt tesz, a kalászosoktól kezdve a lucernán és a kukoricán át a répáig és a burgonyáig. Szaporodása [szerkesztés] A mezei pocok nagyon szapora állat egy évben akár 10-szer is ellik. Kora tavasszal, márciusban-áprilisban elkezd szaporodni. A nőstények 21 napig vemhesek, egyszerre 5-10 kölykük van. Az újszülöttek 1-3 g súllyal jönnek a világra, csupaszok és vakok. Öt napos korukra már egész testüket finom szőr borítja és 7 naposan a szemük is kinyílik. 18-20 napos korukig szopnak, ekkor a nőstény elválasztja őket. Mivel ellés után azonnal újra párzanak, ekkor már kell a hely a következő nemzedéknek. A mezei pocok nagyon korán, 2 hetes korban válik ivaréretté. Élettartama 0,5-2 év.

A fürge gyík (Lacerta agilis) egy széles körben elterjedt eurázsiai hüllőfaj. Bár neve különleges gyorsaságra utal, valójában a lassabb mozgású gyíkok közé tartozik. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Hüllők (Reptilia)

Európa hideg égövi és mediterrán éghajlatú területeiről, illetve Írországból, Nagy-Britannia nagy részéről és a francia atlanti-óceáni partvidékről hiányzik, keleten egészen a Bajkál-tóig előfordul. Élőhelyét tekintve nem válogatós, de a magas füvű, nedvesebb területeket különösen kedveli. Megjelenése [szerkesztés] A fürge gyík általában 20-23 centiméter hosszú, de akár a 27 cm-t is elérheti. Teste zömök, farka ellenben meglehetősen hosszú, kb. 1,5-szerese a testének. Végtagjai vastagok, feje széles és rövid. A nemek méretüket tekintve hasonlóak, de színezetük alapján könnyen meg lehet őket különböztetni: a hímek oldala és lábai fűzöldek, a nőstényekéi azonban világosbarnák. A mintás háti rész mindkét ivar esetében barnás színű, ezen foltokból összeálló, fehérrel pettyezett és csíkozott gerinccsík húzódik. Nászidőszakban a hímek hátán zöld vonal figyelhető meg a gerinc mentén. A fiatal egyedek sárgásbarnák, bár a sötétebb, foltos hát náluk is megfigyelhető. Hasuk világos, zöldes, esetleg kék árnyalatú.

A rézsikló (Coronella austriaca) egy elterjedt európai kígyófaj. Tudományos nevének jelentése: „osztrák koronácska” onnan ered, hogy leírója, Joseph Laurenti a tarkóján látható mintázatot az osztrák címer kétfejű sasához hasonlította. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Hüllők (Reptilia)

Átlagosan 50–70 centiméter (kivételesen 80 cm) hosszúra nő meg, teste szürkés, barna, sárgás vagy bronzvörös; hasa téglavörös, vörösessárga vagy kékesszürke. A rövid, háromszög alakú fejen az orrnyílástól a szemen át kétoldalt egy-egy sötét csík húzódik az állkapocs végén is túl. A fejtető sötétebb mintázata a Habsburg címerben lévő kétfejű sasra (Laurentit címersas) hasonlít. Ebből indul ki a háton végighúzódó kettős, sötétbarna foltsor, ami néha cikkcakk vonalban fut. Első pillantásra összetéveszthető a keresztes viperával (Vipera berus), de a rézsikló karcsúbb, pupillája pedig kerek (és nem vágott, mint a viperáé).[1] Életmódja [szerkesztés] A rézsikló változó testhőmérsékletű állat, ezért októbertől március-áprilisig száraz, viszonylag meleg helyeken telel. Előbújva főleg gyíkokkal táplálkozik, de alkalomadtán más kígyófajokat (például fiatal keresztes viperákat) és rágcsálókat is elfog, a fiatal egyedek pedig az ízeltlábúakat pusztítják. A kisebb termetű áldozatot élve, a nagyobbat gyűrűivel megfojtva nyeli le egészben. A vadászatot hosszabb emésztés követi. Szaporodása [szerkesztés] A telelőhelyekről előbújó rézsiklók április végén, május elején párzanak; eközben a hím és a nőstény órákig összetekeredve hever. A faj álelevenszülő, azaz nem tojásokat rak, hanem testében fejlődnek ki kicsinyei. A fiatal rézsiklók augusztus második felében jönnek világra úgy időzítve, hogy születésük nem sokkal a zsákmányul szolgáló gyíkok kikelését kövesse. A 8–15 utód lágy burokban jön a világra, amiből nyomban kibújnak. Testhosszuk ekkor 12–15 centiméteres, színük kb. egyéves korukig szürke, hasuk pedig téglavörös. A kis rézsiklók 6–9 napos korukban bekövetkező első vedlésükig nem táplálkoznak, és a külvilágtól is elrejtőznek. Védettsége [szerkesztés] Az emberek viperának nézve félelmükben gyakran végeznek vele, és élőhelyének pusztulása is csökkenti állományát. Természetes ellenségei a különféle menyétfélék, a vaddisznó, a sün, a vörös róka és különféle ragadozó- és gázlómadarak; mindennek ellenére még meglehetősen gyakori. Magyarországon, mint minden hazai kétéltű és hüllő, a rézsikló is védett, eszmei értéke 10 000 forint.

A fácán (Phasianus colchicus) a madarak osztályának tyúkalakúak (Galliformes) rendjébe és a fácánfélék (Phasianidae) családjába tartozó faj. A fácán hímjét kakasnak, nőstényét tyúknak, fiataljait csirkéknek nevezzük. A nőivarú fiatalok a jércék. A faj nevében szereplő colchicus jelző Kolhisz vidékére utal, amely a Kaukázus környékén található és amely a fácán eredeti elterjedési területének nyugati végpontja volt. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Madarak (Aves)

Eredeti hazája a Kaukázustól az Amurig húzódik. Európában a középkorban telepítették be és azóta nagy részén elterjedt. A görögök hozták be hazájukba a Kaukázus vidékéről, tőlük a rómaiak vették át udvaraik díszeként, majd telepítették a megszállt területekre tovább, Nyugat- és Északnyugat Európába, de még Angliában is. Később, mint az egyik legfontosabb vadászható fajt sokfelé meghonosították szerte a Földön. Észak-Amerikában 1857-ben telepítették be és mára az USA középnyugati és nyugati területein közönséges fajnak számít. Ez a faj Dél-Dakota állam címermadara és egyben az egyetlen címermadár az Egyesült Államokban amelyik nem őshonos faj, csak betelepített. Betelpítették továbbá Ausztrália, Tasmánia, az Ausztrália partjai mentén található Rottnest-sziget, Új-Zéland, a Hawaii-szigetek, Chile és Szent Ilona területére is. Ezen kívül számos területen kísérleteztek még szerte a Földön, hogy meghonosítsák, de ezek sikertelenek voltak. Megpróbálták betelepíteni a Dominikai Köztársaság, a Bermuda-szigetek, Panama, Peru, a Pitcairn-szigetek, Tajvan, Tahiti, Mauritius, Alaszka, Madeira és Ciprus területére is. A ligetes erdőket kedveli, a cserjések környékét, ahol nádas, sásos terület és ivóvíz található.

Az egerészölyv (Buteo buteo) a madarak osztályának vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)

Gyakran látni a nyílt kultúrtájak és erdőszélek felett vitorlázni, ilyenkor szárnya enyhe "V" alakban felfelé hajlik. Az olyan területeket kedveli, ahol váltakoznak az erdők és mezők, a rétek és szántóföldek. Dél-Európában főleg szubalpin és hegyi erdőket népesít be. A költő- és hálóhelye mindig fákon van. Közép-Európában messze a leggyakoribb ragadozó madár, de helyenként állománya drasztikusan lecsökkent. Gyenge lábával és rövid karmaival az egerészölyv csak kis állatokra vadászhat, legföljebb mókusméretű állatokat ejt el. Főként pockokat fog, de gyíkokat, kígyókat, madárfiókákat és rovarokat is eszik. Igen alkalmazkodó-képes madár, midig azt a táplálékot fogyasztja, ami a legkönnyebben elérhető számára. Azokban az években, amikor sok a mezei pocok, több tojást rak és több fiókát nevel fel. A dögöket is fogyasztja. Megfigyelőhelyről kémleli a környéket, vagy lassan köröz a táj felett, majd hirtelen lecsap az áldozatra. [szerkesztés] Szaporodása Az északon élő egerészölyv vonuló madár, áprilisban tér vissza téli szállásairól költőterületeire. Magyarországon állandó. Fákra vagy sziklapárkányra gallyakból építi fészkét. Általában az előző évi, maga építette fészkét használja újra. Miután mindig kijavítja vagy megmagasítja, idővel fél méter magas, akár 80 cm átmérőjű várak is létrejöhetnek. Az egerészölyv költőterülete fölött nászrepülést mutat be, nagy magasságokban köröz és zuhanórepülésekben száll alá. Többnyire április végén rakja le első tojásait, és rögtön el is kezd kotlani. 2-5 tojást rak, kotlási ideje 33 nap. Az ölyvek száma is erősen függ a pockok, egerek számától. A költés alatt és a következő néhány napban a hím hordja a táplálékot a fészekhez. Amikor a fiókák első fedőtollai kibújnak, mindkét szülő vadászni indul. A tojó kezdetben feldarabolja a zsákmányt, és a falatokat a fiókák csőre elé tartja, később a szülők a táplálékot a fészek szélére helyezik. Ha nem tudnak elegendő táplálékot szerezni, akkor hosszan tartó harc alakulhat ki a fiókák között, ami gyakran a legfiatalabb fióka pusztulásával végződik. Körülbelül 40 nap után, általában június vége felé a fiókák kirepülnek. Az első hetekben az ágakon ülve szüleik tovább etetik őket, ebben az időszakban hangos kiáltozással hívják fel magukra a figyelmet. Augusztusban, a vonulás kezdetekor szétesik a család: a fiatal madarak kóborolnak vagy dél felé vonulnak, a felnőttek Közép-Európában maradnak, és sok helyütt költőterületükön vészelik át a telet. Kemény teleken sokuk elpusztul, de tavasszal a legtöbb területet újra benépesítik a délről érkezők. Osztály: Madarak (Aves) Rend: Vágómadár-alakúak (Accipitriformes) Család: Vágómadárfélék (Accipitridae) Alcsalád: Ölyvformák (Buteoninae) Nem: Buteo Faj: B. buteo Rend: Tyúkalakúak (Galliformes) Család: Fácánfélék (Phasianidae) Alcsalád: Fácánformák (Phasianinae) Nemzetség: Phasianini Nem: Phasianus Faj: P. colchicus