Csodás természet

Az erdő

Az erdő fák sűrű csoportja által létrejött természetes vagy telepített élőhely. Az erdőben bonyolult életközösségek, ökoszisztémák alakulhatnak ki. Az erdők különböző formáit világszerte mindenütt megtaláljuk a magashegyek erdőhatáráig, kivéve azokat a területeket, ahol gyakran pusztítanak tüzek, illetve ahol az emberi tevékenység az erdőket kiirtotta. Az erdők tudatos hasznosítását erdőgazdálkodásnak nevezzük. Az erdők – akár az óceán – oxigénné alakítják a szén-dioxidot, és élőhelyet biztosítanak a világban található biológiai sokféleség nagy részének. Az építőanyag és a tűzifa szintén innen származik.
Lombhullató erdők [szerkesztés] A Kárpát-medence legnagyobb része éghajlati adottságai révén – klímazonálisan – a lombhullató erdők övében fekszik. Ennek megfelelően a szárazföldi, természetközeli állapotban lévő társulások egy jelentős része fás vagy más néven erdőtársulás. Az erdők lehetnek klímazonális erdők, abban az esetben, ha alapvetően az éghajlati viszonyok befolyásolják fajösszetételüket és szerkezüket kialakulását. Ez a tengerszinthez számított magasságtól függően bizonyos magasságokban más és más erdőt jelent. Például a dombvidéken nagyjából 250 méter felett a cseres-tölgyes erdők a jellemzők. Uralkodó fáik a csertölgy (Quercus cerris) és a kocsánytalan tölgy (Quercus petraea). Mintegy 400 méter felett őket a gyertyános-tölgyesek váltják fel. Ebben az erdőtípusban uralkodó a kocsánytalan tölgy mellett a második alacsonyabb lombkoronaszintet kialakító közönséges gyertyán (Carpinus betulus). Többé-kevésbé 600 métertől már egy másik erdőtípus, a bükkösök lesznek a jellemzők. Az egyes magassági értékek nem adhatók meg, csak hozzávetőlegesen, hiszen egyéb környezeti tényezők kisebb-nagyobb mértékben ezt a határt módosíthatják. bükktapló Magyarország a lomberdők zónájába tartozik, kivétel az Alföld. Az emberi tájátalakítás előtt Magyarország kb. 85%-át erdő fedte, ma ez alig éri el a 20%-ot. A hazai fás társulások közül a legnagyobb területet a klímazonális (kialakulásukban az adott terület hőmérsékleti és csapadék mennyiségi tényezők játszottak szerepet) erdők foglalják el. Ezek élőhelyükön mindig zárótársulást jelentenek, legelterjedtebb típusa a cseres-tölgyes erdő. Két faj alkotja a lombkoronaszintet, a csertölgy és a kocsánytalan tölgy. Cserjeszintjük jól fejlett, gyepszintjük virágzó fajokban gazdag. 400-600 méteres magasságban vannak a gyertyános-tölgyes erdők. Lombkoronaszint két- szintes, tölgy a felső szintet, míg a gyertyán az alsó szintet alkotja. A cserjeszint fejletlen. 600 méternél magasabb területeken találhatók a bükkös erdők. Zárt lombkoronaszintet alkot ezért a cserje szint csak az újulatból áll. A fenyvesek kis kiterjedésűek, aljnövényzetük mohák, zuzmók és gombák. A ligeterdő társulások a folyók, vízfolyások parti területein alakultak ki. Jellemző fái fűz és nyár. A láperdők társulásai a lefolyástalan, talajvizes területek erdői, fái az éger és a nyír. Az alapkőzet által befolyásolt társulások jellemző típusai a homoki erdők. A buckatetők száraz meleg lejtőin a nyíltabb homoki tölgyesek, míg a magasabb vízszintű homokterületen a zárt homoki tölgyesek alakultak ki. A sziklás talaj hatására alakult ki a molyhos-tölgyes erdők, rendkívül gazdag cserjeszinttel, virágos növényekkel. A törmelékes, sziklás lejtők erdői a hársas-kőrises társulások, és ezek főleg a talajpusztulást gátolják meg. Tűlevelű erdők [szerkesztés] A mérsékelt övi tűlevelű erdők jellemző helye a tajga. Ott fordul elő, ahol a nyár túl rövid, a tél pedig túl hosszú ahhoz, hogy a lomblevelű erdők megéljenek. A tajgazóna, amely az északi félteke mérsékelt égövét a hideg égöv felé határolja, a déli féltekén azért nem alakulhatott ki, mert a létrejöttéhez kedvező klimatikus adottságú területeket csaknem mindenhol tenger borítja . A Földön ebben a zónában a legnagyobbak az évi hőmérséklet-ingadozások. Egyes területeken ezek +30 °C-os nyári maximummal és -70 °C-os téli minimummal még a 100 °C-os értékkülönbséget is elérhetik. A viszonylag kevés – évi 300–600 mm-es – csapadék ellenére is nedves klíma alakul ki, mert a hideg időjárás miatt a vízpárolgás is csekély. A tűlevelű és a lombos erdők határán keverednek a két zóna jellemző fái, elegyes erdőket alkotva. A tajgaerdőben a lombos fák közül már csak a nyírfa marad meg. A kevés fény és a kedvezőtlen talajadottságok miatt a cserjeszint hiányzik, és a gyepszint is fajokban nagyon szegény. Mohákban és zuzmókban ellenben igen gazdag ez az erdő.
A kökény (Prunus spinosa) Európában és Magyarországon is gyakori gyógynövény. Ez a tüskés (tulajdonképpen tövises) cserje a szilva egyik rokona.
Ország: Növények (Plantae) Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta) Osztály: Kétszikűek (Magnoliopsida) Rend: Rózsavirágúak (Rosales) Család: Rózsafélék (Rosaceae) Alcsalád: Prunoideae Nemzetség: Prunus Alnemzetség: Prunus Fajcsoport: Prunus Faj: P. spinosa Hegyoldalak, erdőszélek, cserjések, napfényes erdők növénye. Az 1–4 m magasra is megnövő cserje sötétszürke ágai hegyes tövisekben végződnek. Növekedése szabálytalan. Lassú növekedésű, hosszú életű.A rövid hajtások tövisben végződnek. Gyökerei messzire kúsznak, gyökérsarj telepeket képez. Kérge sötétszürke, később repedezik. 2 virágrügy fog közre egy hajtásrügyet. Kisméretű levelei elliptikusak, lándzsásak, fonákjuk rendszerint molyhos. Virágzata apró, fehér, ötszirmú és a lombfakadás előtt nyílik. Bimbójából (kökényvirág), flores acaciae nostratis vértisztító, fogyást elősegítő teát főznek. (Érdekes népi megfigyelés: A kökény virágzásakor hűvös, szeles, viharos az időjárás.) Termése apró, kékesfekete, hamvas, csonthéjas vadgyümölcs. Szeptemberben érik. Éretlen termésének húsa erősen fanyar ízű. Akkor érdemes gyűjteni a gyümölcsöt, amikor a dér már megcsípte, ekkorra megpuhul, fanyarságából veszít, és enyhén édes íze lesz.
A gyepürózsa Törzs: Zárvatermők (Angiospermatophyta) Osztály: Kétszikűek (Dicotyledonopsida) Család: Rózsafélék (Rosaceae) A csipkerózsa gyűjtőnéven közismert vadontermő rózsafajok egyik leggyakoribb képviselője. Hegy- és dombvidékeink bozótos, cserjés lejtőin, erdők szélén, legelőkön, utak mentén gyakori, 1-3 m magas cserje. Az ágak rendszerint enyhe ívben görbültek, rajtuk viszonylag könnyen leválasztható, kiszélesedő alapú, a hajtás töve irányában visszagörbülő csúcsú, horgas bőrszöveti módosulások, úgynevezett tüskék találhatók. Levelei szórtak, rendszerint 5-7 levélkéből páratlanul szárnyasan összetettek. A levélkék lemeze kerekded vagy tojásdad, kopasz, kihegyezett csúcsú. A levélszél fűrészes, a fűrészfogak viszonylag mélyek, rendszerint a levélkék csúcsa irányába görbültek. A pálhák a virágzó hajtásokon fejlettebbek, a nyélhez nőttek, fogas szélűek. A vacokserleg gömbölyded vagy tojásdad. A csésze termésérésig rendszerint lehullik. A párta változatos; halványpiros, rózsaszín, ritkán fehér.
A TÖLGY A tölgy vagy tölgyfa (Quercus) a bükkfafélék (Fagaceae) család nemzetsége mintegy ötszáz fajjal. Rendszertani nevét a kelta 'Quer' = szép és 'cuez' = fa szavakból eredeztetik. Az egyes tölgyfajok az eocén időszak közepe után kezdtek kialakulni, amikor a kontinensvándorlás, majd az éghajlat jelentős átalakulásai (a jégkorszak eljegesedései és interglaciálisai) jelentősen átalakították a korábbi élőhelyeket, és elkezdődött a különböző ökológiai fülkéket elfoglaló tölgy populációk alkalmazkodása és genetikai sodródása. A kialakuló fajok géncseréje mindvégig folyamatos volt, amit jól mutat, hogy számos faj máig eredményesen keresztezhető.
Az egyes fajok termete meglehetősen változatos: cserjék és nagy (mintegy 35 m magasságig) fák egyaránt előfordulnak a nemzetségben. Kérge repedezett. A lombhullató fajok levele többnyire öblös, karéjos, a mediterrán fajoké rendszerint tagolatlan. Virága egylaki, redukált: a hím virág szakadozott barkává egyesül, a magányosan vagy csomókban álló termővirágok rügyformák, de a tetejükön kibúvó bibeszál könnyen megkülönbözteti a levélrügyektől. Termése a makk, amit ovális, tojásdad vagy hosszas, pikkelyes vagy bozontos aljú makkcsésze takar. Életmódja [szerkesztés] Az amerikai és közép-európai tölgyek lombhullatók, a mediterrán vidéken, Kis-Ázsiában és Iránban honos fajok többnyire örökzöldek. Virágai a lombfakadás előtt vagy azzal egy időben nyílnak. A tölgyfajok gyakran kereszteződnek, és így változatos hibrideket hoznak létre. Felhasználása [szerkesztés] Értékes, jól megmunkálható keményfa, de csak gőzölés után hámozható, faragható. Keskeny szíjácsa sárgásfehér, gesztje sárgásbarna. A legtöbb faj fáját kíméletesen kell szárítani, mert könnyen repedezik. Tartós ipari fa, amiből egyaránt készítenek bútorokat, hordókat, parkettát, használják épület-, talp- és bányafának. Csersavtartalma miatt biológiai ellenállóképessége is jó. A tölgy a kultúrában [szerkesztés] A tölgy szinte minden európai kultúrában jelentős szerepet kapott, mint az istenek fája. Kiváltképp tisztelték az ógörögök, az etruszkok, a germánok, a kelták, a skandináv népek és a poroszok. Észak-Görögországban Dodona tölgyfája volt a legrégibb hellén orákulum, ahol a papok a lombok susogásából vélték kihallani a jövőt. Jelképezi az ősök tiszteletét, a rendületlen kitartást – ezért koszorúzza a magyar címert is. Az erdészek hagyományos jelképe az erdészcsillag, amelynek eredete a tölgy sokszor öt levelű, csillagot formázó csemetéje.
A bükk vagy bükkfa (Fagus) a bükkfafélék (Fagaceae) család névadó nemzetsége, 8–10 fajjal. Régies nevei: bikk, bikkfa.Alapvetően holarktikus, az északi mérsékelt égöv lombhullató erdeiben elterjedt nemzetség; a közönséges bükk (Fagus sylvatica) a Magyar Középhegységben 600 m fölött zonális bükkös erdőtársulások meghatározó fája. Megjelenése, felépítése [szerkesztés] Koronája szétterülő; magányosan szabályos gömb alakúvá fejlődik, erdőben hengeres. Törzse sima, szürke. Téli rügyei hosszúkásak. Fényes, zöld levelei kétoldalt szórtan állnak. Jelentéktelen külsejű, egyivarú virágai barkákba állnak össze; a porzós virágzat fejecskeszerű, a termősek párosával fejlődnek. A termés fásodott, tüskés, háromélű, kupacsba zárt, négy kopáccsal nyíló makk — mivel a tölgy makkjánál kisebb, ezért gyakorta makkocskának nevezik. Életmódja [szerkesztés] Lombhullató, 35–40 m magasra növő fa. Az elegyetlen bükkösök lombkoronája rendkívül zárt, emiatt cserje- és gyepszintjük is fejletlen. Virágait a szél porozza be. Felhasználása [szerkesztés] Sokféleképpen hasznosítható, jól alakítható keményfa. Az egyenes szálú, nagy átmérőjű rönkökből sokféle félkészterméket állítható elő. Minden szerszámmal jól megmunkálható: késeléssel, hámozással furnér készíthető belőle. Gőzöléssel jól hajlítható, a hajlított (például thonet) bútorok gyártásának legfontosabb alapanyaga. Gőzölés nélkül könnyen vetemedik. Nem időjárásálló; külső térben gombák és rovarok is károsíthatják. Rajzolata jellegtelen, ezért felületét gyakran páccal, színezéssel, festéssel kezelik. Papír, farost és faszén gyártására is kiválóan alkalmas. Magas hőmérsékleten ég, a régi fazekasság kedvenc tüzelőanyaga volt.
A földtörténeti középidő közepén, a jurában alakultak ki, majd egész Laurázsiában elterjedtek. A mexikói földhíd kiemelkedése után egyes fajaik az Andok hegylánca mentén egészen Dél-Chiléig lejutottak. Elterjedésük [szerkesztés] Az északi flórabirodalomban erdőalkotó fák: az eurázsiai–boreális flóraterület uralkodó növényei. Mintegy 220 fajukból több észak felé és a magas hegységekben is a fahatáron nő. Jellemzően a hűvösebb és csapadékosabb éghajlatú területek uralkodó növényei, mivel a mérsékelt, szubtrópusi és trópusi égöv kedvezőbb adottságú termőterületeiről a hatékonyabban fotoszintetizáló és így gyorsabban, hatékonyabban felújuló, fiatal korukban erőteljesebben növekedő lombfák rendszerint kiszorítják őket. Másik jellemző termőterületük éppen ellenkezőleg, az arid éghajlatú vidéken alakult ki annak köszönhetően, hogy a fenyők xeromorf levélzete nemcsak a téli hideg, hanem a hosszú szárazság elviselésére is alkalmasabb a lombleveleknél. Észak-Amerika félsivatagos nyugati felén és Közép-Európa száraz homokjain (például a Duna-Tisza közén) egyaránt borókák és répafenyő (Pinus) fajok uralják a vegetációt. Megjelenésük [szerkesztés] Tűleveleik kettesével, hármasával, ötösével vagy sokadmagukkal csomókban vagy két sorba rendezetten (fésűsen) állnak. Hím virágaik barkásak; rövid nyélen ülnek, a végük fölfelé görbül, alsó oldalukon két pollenzsákot hordanak. Termős, úgynevezett tobozvirágzataik idővel elfásodnak; ezeken ugyancsak csavarvonalban meddő fedőpikkelyek nőnek, és azok hónaljában ülnek a termőpikkelyek, a tövükön két-két magkezdeménnyel, amik szája az alap felé fordul. A tobozok érés közben megnőnek; rajtuk könnyen felismerhetők a termőpikkelyekből kialakult tobozpikkelyek. A fedőpikkelyek a legtöbbször csökevényesek maradnak, egyes fajoknál meg is semmisülnek. A mag többnyire zászlós, a csírának 3–15 szálas szikje van. Minden fenyőféle ektomikorrhizás. Életmódjuk [szerkesztés] Sok (3–15) sziklevelük van. A vörösfenyő kivételével örökzöldek; leveleiket folyamatosan váltják. A savanyú talajokat kedvelik, és lehulló leveleik (egy-egy tűlevél több évig élhet) el is savanyítják a talajt. Részben ennek köszönhetően, részben pedig azért, mert a fenyőerdő koronája nagyon jól zár és a talajszintre kevés fény jut le, a legtöbb fenyvesben jóformán nincs aljnövényzet. Éppen ezért a fák alsó ágai, amelyek már nem kapnak elég fényt, gyakran leszáradnak: zárt erdőségekben több fenyőfaj „felkopaszodik”. A fenyőfélék kalcium-igénye sokkal kisebb a lombos fákénál; leveleikben mintegy nagyságrenddel kevesebb a kalcium, mint a lomblevelekben. Többnyire május–augusztus között virágoznak; a nagy, két légzsákos pollen gyorsan kiülepszik a levegőből; gyakorlatilag nem allergén. A termő virágzatokban jól elkülönülnek a termő pikkelyek a meddő fedőpikkelyektől. Termőpikkelyenként két-két magkezdeményük fejlődik; a hártyás szárnyú magvak gyakran több év alatt érnek be.
A hóvirág (Galanthus) az amarilliszfélék talán legismertebb növénynemzetsége. 16 fajuk él, melyek a Balkántól a Kaszpi-tóig találhatók meg. Közülük a legkülönlegesebb faj Görögországban él s októberben virágzik. Magyarországon három faj fordul elő, a kertekben ültetett pompás és redőslevelű hóvirág, valamint az őshonos kikeleti hóvirág.A pompás hóvirág (Galanthus elwesii) Dél-Ukrajnában, Kis-Ázsiában és a Balkánon őshonos. Viszonylag nagy termetű, kocsánya 15–20 cm magas is lehet. Novemberben kihajt, s olykor már januártól virágzik. Levelei szélesek, szürkészöldek, a belső lepellevelek végig zöldek. Redőslevelű hóvirág Redőslevelű hóvirág A redőslevelű hóvirág (Galanthus plicatus) Dél-Ukrajnából és Dobrudzsából származik. Kocsánymagassága kb. 20 cm. Február végén - március elején virít. Levelei zöldek, belső lepellevelei a csúcsuk táján zöldesek. Kikeleti hóvirág A legelterjedtebb a kikeleti hóvirág (Galanthus nivalis), mely vadon is él. A hóvirágok Magyarország területén védettséget élveznek, letépésük bírságot von maguk után. Hagymájuk rendkívül erős toxint tartalmaz.
Az illatos ibolya (Viola odorata), népies nevén: lila ibolya, violetta, vénuszvirág vagy bájos ibolya az ibolyafélék (Violaceae) családjának Viola nemzetségébe tartozó évelő növény, Európában és Ázsiában őshonos, de Észak-Amerikában is elterjedt.
Ország: Növények (Plantae) Törzs: Zárvatermők (Magnoliophyta) Csoport: Valódi kétszikűek (eudicots) Osztály: Kétszikűek (Magnoliopsida) Csoport: Rosidae Csoport: Eurosids I Rend: Malpighiales Család: Ibolyafélék (Violaceae) Nemzetség: Ibolya (Viola) Faj: V. odorata Kandírozhatjuk, sütemények, pudingok, jégkrémek, saláták díszítésére, illatosításra használhatjuk. Virágából az egyik legdrágább illóolajat vonják ki. Gyógyhatása [szerkesztés] Friss, vagy szárított virágának szörpje, vagy forrázata enyhe hashajtó, hörghurut, köhögés, álmatlanság, fejfájás elleni teákban alkotórészként vagy idegnyugtató, köptető, izzasztószerként is használható.
Az erdei pajzsika (Dryopteris filix-mas) a valódi páfrányok (Pteridopsida) osztályához tartozó faj.Az erdei pajzsika a síkságoktól 1700 méter magasságig gyakori
Ország: Növények (Plantae) Törzs: Harasztok (Pteridophyta) Osztály: Valódi páfrányok (Pteridopsida) Rend: Dryopteridales Család: Pajzsikafélék (Dryopteridaceae) Nemzetség: Dryopteris Faj: D. filix-mas Az erdei pajzsika tekintélyes megjelenésű évelő páfrány. Rövid, vaskos gyöktörzséből eredő többszörösen összetett levelei rozettaszerűen állnak, az 1 métert is elérik. A levélnyél erőteljes, a lemeznél sokkal rövidebb, sárgás, gyengén csatornás, világos színű pelyvaszőrök borítják. A levéllemez hosszúkás lándzsás kerületű, vállán kissé, csúcsán erősebben elkeskenyedik, egyszerűen szárnyalt, a tél kezdetéig zöld marad. A levélszárnyak csaknem tövig szeldeltek, a szárnyacskák trapéz alakúak vagy hosszúkásak, tompa csúcsúak, simák vagy kissé hullámosak, durván fűrészes fogasak, párosan állnak. A spóratartó tokok kerekdedek, vese alakú fátyolka borítja őket. Alakgazdag faj. Gyöktörzsének kivonatát régebben féregűzésre használták. Életmódja [szerkesztés] Az erdei pajzsika aljnövényzetben gazdag nyirkos lomb- és tűlevelű erdők, ligetek, száraz tölgyesek, tápanyagban gazdag, laza talajokon nő. Törmeléktalaj-jelző növény. A spóraérés ideje július-szeptember között van.
A valódi páfrányok vagy leptosporangiumos páfrányok (Pteridopsida, Polypodiopsida vagy Filicopsida) a harasztok törzsének (Pteridophyta) egyik osztálya. Nem tartoznak ide az ősharasztok (Psilotopsida) közé sorolt kígyónyelvpáfrányok (Ophioglossales), valamint a külön osztályt alkotó marattiapáfrányok (Marattiopsida). Közös jellemzőjük, hogy nem a fejletlenebb eusporangium alakul ki náluk, mint a törzs többi osztályánál (zsurlók, ősharasztok, marattiapáfrányok), hanem egysejtrétegű leptosporangium, amelynek kialakulása eléggé egységes a csoporton belül. Az ősibb rendeknél (például királyharasztok) még nem minden esetben találunk leptosporangiumot, és az erősen specializált alakoknál (például mételyfüvek és rucaörömpáfrányok) a leptosporangium erőteljes módosulását láthatjuk. A genetikai vizsgálatok azonban biztossá teszik azt, hogy ezek a hajdanán külön osztályokban tárgyalt csoportok is ide, a Pteridopsida osztályba tartoznak, mi több, nagyon szépen beilleszkednek közéjük a kladogramon is. Ország: Növények (Plantae) Törzs: Harasztok (Pteridophyta) Osztály: Valódi páfrányok (Pteridopsida)
Az erdei csiperke (Agaricus silvaticus) az osztatlan bazídiumú gombák (Homobasidiomycetes) osztályának a kalaposgombák (Agaricales) rendjéhez, ezen belül a csiperkefélék (Agaricaceae) családjához tartozó faj.
Ország: Gombák (Fungi) Törzs: Bazídiumos gombák (Basidiomycota) Osztály: Osztatlan bazídiumú gombák (Homobasidiomycetes) Rend: Kalaposgombák (Agaricales) Család: Csiperkefélék (Agaricaceae) Nemzetség: Agaricus Faj: A. silvaticus Megjelenése [szerkesztés] A kalap átmérője ritkán haladja meg a 10 centimétert. Fiatal korban félgömb alakú, majd kúposboltozatosan egyre jobban szétterül, ritkán teljesen lapossá válik, és a közepén kissé bemélyed. Felületét sűrűn okker- vagy sötétbarna, szálkás pikkelyek borítják. Lemezei eleinte vörösesszürkék, majd csokoládébarnák, hamar sötétednek. A magas, 12 centiméterre is megnövő tönk fehéres, ritkán gyengén pelyhes, pikkelyes, nyomásra vörösesre színeződik, akárcsak a kalap húsa. A tönk töve kissé gumósan megvastagodott. Élőhelye [szerkesztés] Az erdei csiperke elterjedt faj, főleg fenyvesekben, ritkábban bükkösökben található, gyakran csoportosan. Júniustól októberig terem. Felhasználhatósága [szerkesztés] Erdei csiperke a Harghita hegységben. Az erdei csiperke illatos és jóízű étkezési gomba.
A gyilkos galóca (Amanita phalloides) kalaposgombák rendjén belül a galócafélék családjába tartozó, világszerte közel 600 fajt számláló Amanita nemzetség egyik legismertebb képviselője. Európában rokon fajaival együtt (fehér galóca, hegyeskalapú galóca) a legsúlyosabb – gyakran halálos kimenetelű – mérgezéseket okozó nagygombák közé tartozik. Kontinensünkön széles körben elterjedt, lombos- és tűlevelű fák alatt egyaránt előfordul. Termőtestei nyártól őszig jelennek meg. Kalapja leggyakrabban zöldes árnyalatú, míg lemezein és a tönkjén a fehér szín dominál. A gyilkos galóca ráadásul számtalan olyan ehető gombafajra hasonlít, amelyet Európa-szerte gyakran fogyasztanak. Hatóanyagai miatt valamennyi ismert mérgező gombafaj között is a legveszélyesebbnek számít; a gombamérgezések okozta halálesetek döntő többségével összefüggésbe hozható. Valószínűsítik, hogy gyilkos galóca mérge ölte meg Claudius római császárt és III. Károly királyt. Gyakori mérgezései miatt régóta kutatják méreganyagait, amelyek nagy részét már sikerült izolálni. Ezek közül a legfontosabb összetevő az α-amanitin, ami a májat és a vesét támadja meg. Ellenszere egyelőre nem ismert.
Ország: Gombák (Fungi) Törzs: Bazídiumos gombák (Basidiomycota) Osztály: Osztatlan bazídiumú gombák (Homobasidiomycetes) Rend: Kalaposgombák (Agaricales) Család: Galócafélék (Amanitaceae) Nemzetség: Amanita Faj: A. phalloides A gomba kalapja 4‑15 cm átmérőjű, leggyakrabban sárgászöld, olaj- vagy barnászöld színű, de esetenként – főleg esős időszakban – lehet halványabb, szürkés is. Felszínén eltérő árnyalatú, elnyúlt foltok figyelhetők meg; emiatt több szerző sugaras-szálas rajzolatúnak írja le, bár ez csak optikai csalódás. A kalap színeloszlása is változó: sokszor a közepén látszik a legsötétebb zöldes árnyalat, néha azonban éppen ez a rész fakul ki. A kalap széle viszont csaknem mindig a leghalványabb, néha szinte fehéres. Alakja eleinte tojásdad, félgömb alakú, széle fiatalon kissé begöngyölt. Kifejlődve ellaposodik, teljesen sík is lehet. Felszíne sima, széle nem bordázott. A kalapbőr szárazon fénylő, nedves időben tapad. Általában nincsenek rajta burokmaradványok, csak ritkán tapad meg rajta egy-egy fehéres foszlány. A kalap húsa fehér, közvetlenül a kalapbőr alatt sárgászöld; maximális vastagsága 4,5‑7,5 mm. A lemezek sűrűn állnak, a tönknél szabadon állók, esetleg nagyon gyengén tönkhöz nőttek. Vastagságuk 6‑9 mm, nem egyforma hosszúak. Színük fehér vagy krémszínű, oldalnézetben enyhe sárgás-zöldes árnyalattal. Sohasem lehetnek vörösesek vagy barnásak, és megsérülve sem színeződnek el. Tönkje 6‑15 cm hosszú, 0,8‑1,7 cm vastag. Valamivel világosabb, mint a kalap, de ritkán mondható fehéresnek, a gallér alatt halványsárgás, a tönk tövénél kifejezetten sárga is lehet. Többé-kevésbé mindig felismerhető rajta a zöldes-sárgászöld kígyóbőrszerű mintázat. A tönk bázisa gumós és fehér színű, bőrszerűen elálló, igen lágy bocskor található rajta, ami gyakran a talajba mélyed. A tönk felső részén lévő gallér fehéres színű, akár 3 cm széles is lehet. Hártyaszerűen lelóg, felső oldala enyhén bordázott; alja gyakran sötétebb, néha a kalaphoz hasonló színű. Illata édeskés, mézre emlékeztető, idős korban kellemetlenné válhat. Spórapora fehér, a spórák gömbölyűek, méretük 8‑10 × 7‑9 μm.[10]
A szarvas a párosujjú patások közé tartozó emlősállat. A szarvasok legtöbb faja az őzekkel együtt a szarvasfélék családjába tartozik. Egyes nyelveken egyazon szó jelöli a szarvast és az őzet is. (Például az angol deer szó a jelzőjétől függően – red deer, roe deer – jelenthet szarvast vagy őzet.) Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Osztály: Emlősök (Mammalia) Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla) Alrend: Kérődzők (Ruminantia) Alrendág: Pecora Család: Szarvasfélék (Cervidae)
A szarvasmarhához hasonlóan a szarvas hímjét is bikának, nőstényét tehénnek, kicsinyét pedig borjúnak nevezzük. A szarvasbika legfeltűnőbb jellegzetessége az agancsa. A rénszarvasnál a tehénnek is van agancsa, a többi szarvasfajnál csak a bikának.
A vaddisznó (Sus scrofa) az emlősök (Mammalia) osztályába a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe és a disznófélék (Suidae) családjába tartozó faj. Testhossza 110-155 centiméter, farka vékony, 15–20 cm hosszú, az erős kanok marmagassága 1 méter is lehet, tömege 50-190 kilogramm (kanok) és 35–160 kg (kocák). A vaddisznók egyes vidékeken még ennél lényegesen súlyosabbak is lehetnek, a Kárpátokban például elérhetik a 350 kg-ot is. Ezzel szemben a dél-európai vaddisznók alig fele akkorák. Az ismert ökológiai szabályt követik, amely szerint egy-egy faj példányai a melegebb vidéken kisebbek és könnyebbek, mint a hidegebb tájakon. Küllemét és megjelenését tekintve a vaddisznót egyetlen más vadon élő európai állatfajjal nem lehet összetéveszteni. Színezete a csaknem feketétől a barnásvörösig és a homokszínűig változik, ezt részben a környéken uralkodó talajszínre lehet visszavezetni, a vaddisznók ugyanis előszeretettel dagonyáznak. A malacok jellegzetes hosszanti csíkokkal mintázottak. A kanok súlya jelentősen felülmúlja a kocákét, de elsősorban mégis az évről évre jobban kiálló szemfogaik (agyaraik) tűnnek fel. Az alsók gyenge ívben felfelé nőnek, míg a felsők felfelé hajlanak, és így ezekkel párhuzamosan helyezkednek el. Félelmetes fegyvert jelentenek, mert az agyarpárok koptatják, fenik egymást, és így egyre élesebbé és hegyesebbé válnak. A vaddisznók jelenlétére utal jellegzetes szaguk is, amelyet jó széllel viszonylag távolról megérezhetünk, de túrásaik ugyancsak elárulják őket. Életmódja [szerkesztés] Koca malacaival A vaddisznó családi közösségekben, csapatokban jár, ezt kondának nevezzük. A csapat magját az öreg koca jelenti, a süldőkkel és a malacokkal. A kondához lazán vagy szorosabban kötődve további állatok is csatlakozhatnak. Gyakran az előző évi fiatalok is a közösségben maradnak, amíg ivarérettekké nem válnak. A kanok csak alkalmilag keresik fel a kondát, anélkül hogy a fiatal állatokkal törődnének. Csak a szaporodási időszak kezdetekor csatlakoznak a kocákhoz. Az egyes kondák ragaszkodnak tanyahelyeikhez, ha ott nem nagyon zavarják vagy üldözik (vadásszák) őket. Mindennap oda térnek vissza, pihennek a sűrűben vagy dagonyáznak az iszapos tócsákban. Estefelé megélénkül a konda, és a disznók táplálkozni indulnak. Óvatosan közelednek az erdőszélhez, közben minden irányban figyelnek. Ilyenkor csodálatosan halkan képesek mozogni, míg egyébként, például ha menekülnek, nagy zajjal törtetnek át a sűrűségen. Ha elfogy a táplálék, messzire elkóborolnak, hogy új táplálkozóhelyeket keressenek. Többnyire lassú ügetéssel szaladnak, de ha menekülnek, bukdácsoló galoppba csapnak át. Ezt azonban csak rövid távon, többnyire csupán néhány száz méteren tudják tartani. Jól úsznak, ezért nagy folyók vagy tavak szigetein is megtelepedhetnek. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Emlősök (Mammalia) Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria)
A vaddisznó elterjedési területe óriási, felöleli Eurázsia egészét, Ázsia déli részét és Indonézia szigeteinek egy részét is. Korábban élt a Brit-szigeteken is, de innen már kiirtották. Elterjedési területe Marokkótól keletre egészen Egyiptomig terjedt, felölelte az Arab-félszigetet, egész Európát, a Közel-Keletet, Közép-Ázsiát, Szibériát, Indiát, a Hátsó-indiai félszigetet, a Maláj-félszigetet, Kínát és Japánt is. Az indonéz szigeteken keletre egészen Flores szigetéig őshonos. Északon felhatol Skandinávia déli részéig és Dél-Szibériáig. Számos szigeten előfordul, ahol sok helyütt helyi alfajai alakultak ki, mint Szardínián, Korzikán, Srí Lankán, Hajnanon, Tajvanon vagy az Andamán-szigeteken. Alosztályág: Méhlepényesek (Eutheria) Öregrend: Laurasiatheria Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla) Alrend: Disznóalakúak (Suina) Család: Disznófélék (Suidae) Nem: Sus Faj: S. scrofa
A valódi mókusok (Sciurini) az emlősök (Mammalia) osztályának a rágcsálók (Rodentia) rendjéhez, ezen belül a mókusfélék (Sciuridae) családjához tartozó nemzetség. A valódi mókusok bozontos farkú, erdőlakó rágcsálók. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Emlősök (Mammalia) Alosztály: Elevenszülők (Theria) Alosztályág: Méhlepényesek (Eutheria) Öregrend: Euarchontoglires Rend: Rágcsálók (Rodentia) Alrend: Mókusalkatúak (Sciuromorpha) Család: Mókusfélék (Sciuridae) Alcsalád: Mókusformák (Sciurinae) Nemzetség: Valódi mókusok (Sciurini)
A mókus hangutánzó szó az állat makogó hangjából. Régi alakja móka volt, amely kedveskedő -us végzetet kapott (mint „cicus”, „kutyus”).[1] Fajaik és elterjedésük [szerkesztés] A legtöbb faj az Amerikai kontinensen él. Eurázsiában csupán négy található meg a 39 faj közül. A Közép-Európában elterjedt fajuk az európai mókus, más néven európai vörös mókus vagy egyszerűen csak mókus (Sciurus vulgaris). Életmód [szerkesztés] Táplálékuk fák magvaiból, gyümölcseiből, gombákból és rovarokból áll, de emellett előfordul, hogy madártojást és madárfiókákat is fogyasztanak. Ősszel különféle magvakat gyűjtenek és elraktározzák télire. Nem alszanak téli álmot, csupán téli pihenőt tartanak. A mókus jól alkalmazkodott a fán való életmódhoz. Rendkívül fürge, szüntelenül táplálék – fenyő- és egyéb magvak, mogyoró vagy gomba – után kutat. Farka kormány és ejtőernyő, amikor fáról fára ugrál. Karmai lehetővé teszik, hogy lefelé éppen olyan fürgén mozogjon a fatörzsön, mint felfelé. Szájszervei alkalmasak a csonthéjas termések felnyitására. Kicsi lyukat rág a termés hegyesebbik csúcsán. Fogait vésőként alkalmazva alsó metszőfogait a lyukba mélyeszti, felső fogait a héjra préselve szétfeszíti azt. A mókus az állkapcsában lévő két metszőfogat - más rágcsálókhoz hasonlóan - oldalirányban is tudja mozgatni. Alsó fogait tehát harapófogóként vagy csipeszként használja, amikor ügyesen kipiszkálja a dió belét a burkából. Városi parkokban is – gyakran teljesen szelíden – előfordul.
A róka a ragadozók (Carnivora) rendjén belül a kutyafélék (Canidae) családjában a rövid lábú rókák (Vulpini) nemzetség névadó neme. Rókának Magyarországon többnyire a vörös rókát (Vulpes vulpes) hívják. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Osztály: Emlősök (Mammalia) Alosztály: Elevenszülők (Theria)
Elterjedése [szerkesztés] Az északi féltekén szinte mindenfelé előfordul; Afrikában csak a kontinens északi partvidékén. Ausztráliába betelepítették. Megjelenése, felépítése [szerkesztés] Mérete a kis, illetve közepes termetű kutyákéhoz hasonló, de azoknál karcsúbb, nyúlánkabb. Koponyája hosszabb, arcorra hegyesebb a kutyákénál. Füle nagy, farka hosszú és bozontos, pupillája függőlegesen megnyúlt elliptikus. A nőstényeknek általában hat emlője van. Életmódja [szerkesztés] A kutyafélék többségétől eltérően a fajok többsége helyhez kötött (állandó földalatti rejtekben, úgynevezett kotorékban él).
A cinegefélék (Paridae) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartozó családja. 9 nem és 56 faj tartozik a családba. A korábbi rendszertani osztályozások a Parus nemhez sorolták az összes ide tartozó nemet. Köznapi nevük cinege vagy cinke. A cinegeféléktől elkülönítjük a papagájcsőrűcinege-féléket (Paradoxornithidae), a függőcinege-féléket (Remizidae) és a Panuridae családot (barkóscinege). Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Madarak (Aves) Rend: Verébalakúak (Passeriformes)
A Kárpát-medencében állandóan fészkelő fajok: barátcinege (Poecile palustris) búbos cinege (Lophophanes cristatus) fenyvescinege (Periparus ater) füstös cinege (Poecile lugubris) - csak Erdély délkeleti részén kék cinege (Cyanistes caeruleus) kormosfejű cinege (Poecile montanus) széncinege (Parus major)
A nagy fakopáncs (Dendrocopos major) a madarak osztályának harkályalakúak (Piciformes) rendjébe, a harkályfélék (Picidae) családjába tartozó faj.Európában, Ázsiában és Észak-Afrikában él. Hegy- és síkvidéki erdős helyek lakója. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Altörzs: Gerincesek (Vertebrata) Osztály: Madarak (Aves) Rend: Harkályalakúak (Piciformes)
Saját maga által vájt, szűk bejárat után kiöblösödő odú csupasz aljzatára rakja 4-6 tojását, melyeken 14-16 napig kotlik. A fiókái fészeklakók, 20 napos korukban repülnek ki. Kárpát-medencei előfordulása [szerkesztés] Magyarországon rendszeres fészkelő, gyakorinak számít. Védettsége [szerkesztés] Hazánkban védett, eszmei értéke 10 000 Ft. Európában biztos állományú, a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján nem veszélyeztetett státuszú fajként tartják nyilván.
A szarvasbogárfélék (Lucanidae) a rovarok (Insecta) osztályának a bogarak (Coleoptera) rendjében a mindenevő bogarak (Polyphaga) alrendjének egyik családja.Kozmopolita nem mintegy 1200 fajjal – közülük a legtöbb Délkelet-Ázsiában él, míg Afrikában viszonylag kevés. Magyarországon hat faj honos; köztük hazánk legnagyobb bogara, a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus). Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda) Osztály: Rovarok (Insecta) Rend: Bogarak (Coleoptera)
Többnyire nagyobb, látványos bogarak, amelyek a hímek agancsszerű, nagy felső állkapcsáról ismerhetők fel. A nőstények felső állkapcsa kicsiny, kevéssé áll előre. A nagyobb felső állkapcsoknak megfelelően a hímek feje és előtora is nagyobb. A felső ajak rendesen apró és elenyésző, az alsó állkapocs és az alsó ajak karéja növényi nedvek felszürcsöléséhez alkalmazkodva ecsetszerűen szőrös. A csáp térdes, tőíze hosszú, bunkója fésűszerű, mert lemezei egymástól külön állnak. A szárnyfedők teljesen fedik a potrohot; a harántos elülső csípők érintkeznek, a karcsú lábak lábfeje ötízes (Brehm). Némely trópusi faj egészen nagyra nő, mint például a Jáva szigetén honos Eurytrachelus bucephalus Perty. A legtöbb szarvasbogár szárnyfedele barnásfekete, legfeljebb némi sárga díszítéssel, de az Ausztráliában és Dél-Amerikában honos Chiasognathini nemzetség képviselői fémfényű színeikkel tűnnek ki. A Chilében honos, csodás színű Chiasognathus granti Steph. vékony felső állkapcsa erősen meghosszabbodott. Az ausztráliai Lamprima nem fajai olyan színpompásak, mint a fémfényű díszbogarak (Brehm). Életmódjuk [szerkesztés] A hímek megnagyobbodott rágójának a szexuális versengésben van szerepe. Lárváik korhadó fákban vagy puha földben élnek. Az imágók fák kifolyó nedveit nyalogatják vagy egyáltalán nem táplálkoznak.
A koronás keresztespók (Araneus diadematus) a pókszabásúak (Arachnida) osztályának a pókok (Araneae) rendjéhez, ezen belül a főpókok (Araneomorphae) alrendjéhez és a keresztespókfélék (Araneidae) családjához tartozó faj. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda) Osztály: Pókszabásúak (Arachnida)
A koronás keresztespók hosszúsága eléri az 1,5 centimétert (Dél-Európában akár 2 centiméteresre is megnőhet), így Magyarország egyik legnagyobb pókfaja. Sötét-, vagy sárgásbarna potrohán húzódó fehér, kereszt alakú foltsorról ismerhető fel. A hím gyakran jelentéktelenül kisméretű, a nőstény viszont petékkel teli potroha miatt sokkal nagyobb. Potrohában lévő szövőmirigyekben termeli a pókháló anyagát. A mirigyváladékot a potroh végén nyíló szövőszemölcsökön keresztül bocsátja ki. A pók a hálót a lábai végén lévő szövőkarmok segítségével szövi. Életmódja [szerkesztés] A koronás keresztespók Közép-Európában mindenütt elterjedt, cserjéken, fákon, kertekben él. A keresztespókok általában hálójuk közepén ülnek, néha egy félreeső szögletben várakoznak a hálójukba repülő rovarokra. Szaporodása [szerkesztés] Nyár végén, a csak 5–10 mm nagyságú hím óvatosan, egy beszőtt rovarral közelíti meg a nőstényt, és ezt az ajándékot addig cibálja, rezgeti, amíg a nőstény hajlandóságot nem mutat a párosodásra és közelében mozdulatlanná nem válik. A párzás villámgyorsan végbemegy. A fűben a nőstények több petecsomagot is készítenek, amelyet sárgás, vattaszerű szövedékkel burkolnak be. A szülők elpusztulnak, a fiatal egyedek kora tavasszal kelnek ki, fejletlen alakban telelnek át, és csak a következő év augusztusában válnak ivaréretté.
A hangyák (Formicidae) család) közösségalkotó rovarok. A méhek és a darazsak rokonai, ezekkel együtt tartoznak a Hymenoptera rendbe. Több mint 12 000 fajuk ismert, a trópusokon nagyobb változatosságot mutatnak. A társaséletű hártyásszárnyúak rendjébe tartozik. Különleges életmódjuk – szervezett államuk, bámulatos építményeik, vándorlásaik, csatáik – sok hasonlóságot mutatnak az emberi társadalmakkal. Telepeikben (hangyaboly) igen nagy rendszerezettség figyelhető meg; némelyikükben több millió egyed él. Az egyes hangyák lehetnek steril nőstények (dolgozók), termékeny hímek (here) és termékeny nőstények (királynő). Egy telep nagy territóriumot igényelhet. A hangyabolyt egyes kutatók szuperszervezetnek tekintik, mivel egy-egy boly működik egységként (entitásként). Ha az összes hangya tömegét megmérnénk, a szárazföldi állati biomassza kb 15-25%-át tennék ki.[1] A termeszeket néha fehér hangyának nevezik, bár ők nincsenek szoros kapcsolatban a hangyákkal, de hasonló a társadalmi szerveződésük. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Ízeltlábúak (Arthropoda) Osztály: Rovarok (Insecta)
Felépítésük [szerkesztés] Hogy ma már oly sok pontos megfigyelést, ismertetést közölhetünk a hangyák életéről, az elsősorban azoknak a kiváló tudósoknak köszönhető, akik egész életüket a hangyák tanulmányozásának szentelték; amilyenek Forel, Emery, Wasmann és Wheeler voltak. A hangyák külső megjelenése nem olyan feltűnő, mint a ragyogó páncélú vagy színes bundájú méheké és darazsaké. Az eddig leírt mintegy ötezer hangyafaj között kevés a nagyobb termetű, s testük külső felülete is többnyire színtelen. A trópusok alatt élők között csupán egynéhány fajnak fémfényű a kitinpáncélja (Polyrhachis). Annál változatosabb azonban testük alakja. Fej [szerkesztés] Pásztázó elektronmikroszkóppal készült felvétel egy hangya fejéről A hangya fejének alakja és viszonylagos nagysága nagyon változó; a száj fölötti részt homlokpajzsnak nevezik; amelynek felső részéhez csatlakozik a háromszögletű homlokmező, és a két homlokléc. A fej elülső részén találjuk meg a szájszerveket, két oldalán az összetett szemeket, homloki részén pedig a három pontszemet. Sokszor az összetett szemek fejletlenek, a pontszemek pedig teljesen hiányoznak. A két homlokléc oldalához ízesül a hangyák egyik legfontosabb érzékszerve, a csáp. A szájszervek legfeltűnőbb része a két többnyire lapát alakú felsőállkapocs, amelynek belső széle rendszerint fogazott. Ezek azonban használatukat tekintve, inkább az ember kezével, mint az állkapcsával hasonlíthatók össze, mert a hangya két állkapcsának segítségével épít, hurcolja a társait vagy fiasítását, ezzel tépi szét zsákmányát, ez a támadó és védekező fegyvere. A két felsőállkapocs mögött helyezkedik el a páros alsóállkapocs és az alsóajak. Az utóbbinak nyelvvé alakult részével szürcsöli fel a hangya, a szájszerv többi részével és az alsóajak tövében nyíló nyálmirigy segítségével előkészített egészen vagy félig folyékony táplálékot. Az alsóajak töve mögött néha egy táskaszerű bemélyedés található, amelynek különleges szerepe van a gombatenyésztő hangyák életében. A páros csáp két részből áll: a térd alakúan egymáshoz kapcsolódó nyélből és az ostorból. Az előbbi mindig egyízű és rendszerint valamivel rövidebb az utóbbinál. Az ostor 9–13 ízre osztott, szabad vége felé többnyire egyenletesen vastagodó, sokszor pedig bunkós. Tor [szerkesztés] A szárnyas, ivaros alakok tora jóval erősebb és több részből összetett, mint a munkásoké, s így egymástól könnyen megkülönböztethetők. A tor hasoldali felületéhez kapcsolódik a három pár láb. A két elülső lábon élettani szempontból két igen fontos készülék van, a csáptisztító „fésű” és „kefe”, amelynek használatáról alább lesz szó. Potroh [szerkesztés] Fontos ismertetőjelük, hogy potrohuk egy vagy a két első íze vékony nyéllé alakulva kapcsolja a tulajdonképpeni potrohot a torhoz. Az egy- vagy kétízű potrohnyél alakja és nagysága az alcsaládokon és nemeken belül igen különböző. Az egyízű potrohnyél háti része rendszerint vastag tégla- (Ponerinae) vagy pikkely alakú (Camponotinae). Ha kétízű a potrohnyél (Myrmicinae), akkor az első többnyire henger alakú elülső részén, hátulsó részén pedig megvastagodott, a második íz pedig rendszerint gömb alakú. A potroh hátulsó végében van a hangyák legfontosabb védelmi eszköze: a mérgező készülék. Ennek a készüléknek egyik lényeges része a fullánk, amelynek segítségével a méregmirigyek által termelt anyagot az ellenség testébe fecskendezi. A hangyák nagy részének (Camponotinae) teljesen elsatnyult a fullánkja, s így ezek felsőállkapcsukkal igyekeznek megmarni az ellenség testét, a sebet azután az odafordított potrohukból méreggel árasztják el. A méreg általában hangyasav. A hangyák mérge az emberre nézve nem veszélyes, kivéve néhány amerikai hangyáét, amelyeknek szúrása igen fájdalmas és a mérge az egész testre kihat. A magyarországi fullánkos hangyák közül a magas hegyvidéken (600–1000 m) élő Myrmica rubida nevűnek a szúrása a legfájdalmasabb. A többi fullánkos hangya fullánkja olyan gyönge, hogy vele nem bírja átdöfni az ember bőrét. A fullánktalan hangyák úgy is védekeznek ellenségeik ellen, hogy négy lábra állva potrohukat előrehajtják és messziről ráfecskendezik a hangyasavat. Legkönnyebb ezt az érdekes működésüket az erdei vöröshangyán (Formica rufa) megfigyelni. Ha megpiszkáljuk a bolyuk felületét, száz és száz munkáshangya rohan elő a mélyebb részekből, azután a hangyák négy lábra állva mintegy 60 cm magasságban egész hangyasavfelhővel borítják el a boly környékét. Különösen jól látni a kilövellő hangyasav sugarait, ha a nap oldalról világítja meg a bolyt.
Az éti csiga (Helix pomatia) a csigák (Gastropoda) osztályának a tüdőscsigák (Pulmonata) rendjéhez, ezen belül a főcsigák (Helicidae) családjához tartozó faj.Őshonos a következő országokban: Ausztria, Belgium, Csehország, Kelet-Franciaország, Észak-Olaszország, Németország, Magyarország, Hollandia, Lengyelország, Nyugat-Oroszország, Szlovákia, Szlovénia, Ukrajna, Románia és a délkelet-európai országok. Betelepített faj a következő országokban: Svédország, Norvégia és Finnország középső és déli részei, ahová a középkorban a szerzetesek telepítették be ezt a csigát. Angliába a rómaiak vitték be, de csak a déli meszes vidékeken tudott megmaradni; manapság védett a szigetországban.[1] Sok ember fogyasztja ezt a csigafajt, emiatt farmokon tenyésztik. A középkorban különösen kedvelték a böjt időszak alatti fogyaszthatósága miatt - ugyanis nem húsnak, hanem halnak tekintették [2]. Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Puhatestűek (Mollusca) Altörzs: Héjasok (Conchifera) Osztály: Csigák (Gastropoda) Alosztály: Valódi csigák (Orthogastropoda) Öregrend: Heterobranchia
Az éti csiga télen és a forró nyári napokon dermedt állapotba merül, ilyenkor meszes burkot von maga körül. A csiga hímnős, mégis párt kell keresnie a párzáshoz. A párzás közben mindkét állat megtermékenyül. A pete nagysága 8,6 × 7,2 mm.[3]
A giliszta elnevezéssel általában a gyűrűsférgek törzsének azokat a szárazföldi és édesvízi fajait jelölik, amelyeknek a táplálkozását az jellemzi, hogy a talajt a testükön áteresztve szűrik ki a számukra fontos szerves tápanyagokat. Ezzel mind a szárazföldön, mind a vizekben javítják a növények számára a talaj minőségét. Ezen kívül néhány bélféreg-fajt is a giliszta névvel jelölnek. Az emberben élősködő három leggyakoribb parazita bélféreg-fajt is gilisztának nevezik. Ezek azonban nem a gyűrűsférgek törzsébe, hanem a rendszertanilag távolabb álló fonálférgek törzsébe tartoznak. Hegyesfarkú bélgiliszta vagy emberi végbélgiliszta, illetve népies nevén „cérnagiliszta” (Enterobius vermicularis) Ostorgiliszta (Trichuris trichiurus) Orsógiliszta vagy orsóféreg (Ascaris lumbricoides) Állatokban élősködő bélgiliszták: Orsógiliszta-félék (például Ascaris megalocephala, a lovak élősködője) Pántlikagiliszták, illetve ismertebb nevükön galandférgek (például Taenia saginata, Taenia solium) – állatról emberre is terjednek Rend: Tüdőscsigák (Pulmonata) Alrend: Szárazföldi csupaszcsigák (Eupulmonata) Alrendág: Stylommatophora Öregcsalád: Helicoidea Család: Főcsigák (Helicidae) Alcsalád: Helicinae Nemzetség: Helicini Nem: Helix Faj: H. pomatia Nagy pele: A nagy pele (Glis glis vagy más néven Myoxus glis) a pelefélék családjának (Gliridae) legnagyobb képviselője, testmérete kétszer akkora, mint a mogyorós peléé.Nyáron mohából és rostokból készíti fészkét nagy magasságokban lévő faodúban, falmélyedésben vagy föld alatti mélyedésben (60 cm-es mélységig). Hasznosítani tudja a madárfészket is. Találtak már 5 egyedet is egyetlen fészekben. Alkonyatkor és éjszaka aktív. A pele téli álmot alszik októbertől áprilisig.Étrendjének mennyisége és minősége az évszakok szerint változik. A téli hibernáció időtartama alatt például egyáltalán nem táplálkozik. Élelme összetevői gyümölcsök, fakéreg, hajtások, mogyoró, gesztenye, bükkmakk, gombák stb. Alkalmilag kisebb zsákmányállatokat is elfogyaszt, gerincteleneket és gerinceseket egyaránt. Régebbi források szerint a nagy pele fészekrabló, de ezt az újabb kutatások megcáfolták. A pele ősszel elkezd készülődni a téli álomra, és felhalmozza a zsírját. Ilyenkor a házakba is bemerészkedik.
A pele társas állat, laza csoportokba szerveződik, melynek felépítése ismeretlen. Egyszer egy tető alatt 69 egyedet találtak.A szaporodás időszaka júniustól augusztusig tart. A vemhesség 30-32 napja után a nőstény egyszer egy évben 2-9 kicsit fial, akik csupaszon és vakon születnek és 7 hétig szopnak. A nősténynek 12-20 csecsbimbója van. Amikor veszély fenyeget, a nőstény a nyakuk bőrénél fogva átszállítja a fiatalokat egy másik fészekbe.
Muflon: A muflon (Ovis aries) az emlősök (Mammalia) osztályának a párosujjú patások (Artiodactyla) rendjéhez, ezen belül a tülkösszarvúak (Bovidae) családjához és a kecskeformák (Caprinae) alcsaládjába tartozó faj.A muflonok főként szürkületkor járnak táplálék után. Ahol nem zavarják őket, nappal is megfigyelhetők. Jól látnak és futnak, ügyesen ugranak. A nőstények úgy bégetnek, mint a házijuh, míg a kosok ritkán adnak ki hangot. Az üzekedési időben viszont kilométerekre elhallatszik, amint szarvaikkal összecsapnak. A muflonok területüket az ujjaik közötti mirigyek váladékával jelölik meg. Mint a többi vadjuh, ők is szívesen tömörülnek nyájba, amelyet egy idősebb nőstény vezet. Egy nyájban 50-100 állat is lehet. Tápláléka lágyszárúak, füvek.Az üzekedés október-novemberre esik. Az 5 hónapos vemhesség után többnyire egy bárány születik, az ikerellés ritka. A születéskor körülbelül 2 kilogrammos bárány néhány óra múlva már követi anyját.
Erdei cickány: Az erdei cickány (Sorex araneus) az emlősök (Mammalia) osztályának a cickányalakúak (Soricomorpha) rendjéhez, ezen belül a cickányfélék (Soricidae) családjához tartozó faj.Az erdei cickány nedvesebb talajú erdők, mocsaras, sásos területek lakója, ahol a sűrű fűben él. A hegyvidékeken a felső erdőhatárig felhatol. Leggyakoribb cickányfajunk. Tápláléka giliszták, csigák, rovarok és férgek. De elfogyasztja az állati tetemeket, csapdába esett állatokat, sőt saját fajtársait is. Naponta testsúlyának háromnegyed részét, szoptatás idején másfélszeresét kitevő mennyiségű táplálékot vesz magához. Gyakorlatilag éjjel-nappal ennie kell, másképpen éhen halna! Az erdei cickány legfőbb ellenségei a baglyok (gyöngybagoly) és macskák. Bár ellenségeinek ritkán van alkalmuk zsákmányul ejteni, mivel a teste két oldalán lévő mirigyekből bűzös váladékot présel ki és ezért a legtöbb állat kiköpi. A cickányok csaknem minden napszakban tevékenyek, érverésük percenként az 1000-et elérheti. Téli álmot nem alszanak. Rendszerint ősszel egy-másfél évesen végelgyengülésben múlnak ki.A nőstény 2 - 4 alkalommal 5 - 7 kölyköt hoz világra. Csupaszon és vakon születnek, három hétig szopnak, és három - négy hónap alatt válnak ivaréretté.Mo. gyakori állat.
Vadmacska: A vadmacska (Felis silvestris) a ragadozók rendjébe, azon belül a macskafélék családjába tartozó faj. Kisméretű ragadozó, amely Európában, Ázsia nyugati részén és Afrikában honos. Kisemlősökkel, madarakkal és hasonló méretű más élőlényekkel (pl. halakkal, hüllőkkel, ízeltlábúakkal) táplálkozik. Számos alfaját leírták, melyek a világ különböző részein élnek, ideértve a mindenütt jelenlévő házimacskát (Felis silvestris catus) is, amely minden lakható kontinensen és a világ nagyobb szigetein is elterjedt, majd elvadult. (Újabb kutatások szerint a házimacskával együtt csak 6 alfaja van.)Az európai vadmacska (Felis silvestris silvestris) a nyugat-, közép-, és kelet-európai erdőkben, illetve Skóciában és Törökországban él. Külső megjelenésre sokkal zömökebb testalkatú, mint a sivatagi macskák és a házimacskák. Vastag, tömöttebb bundája és nagyobb mérete - hím 5–7 kg, nőstény 4–5 kg - megkülönböztető határozó bélyege. Vadászati leírásokban ennél nagyobb kandúrokról is beszámoltak, melyek súlya ritkán a 8 kg-ot is meghaladta. Fő ismertetőjegye azonban az elejétől a végéig egyformán vastag farka, melyen 5-7 fekete gyűrű található, és a csúcsa mindig tompán végződik. A vadmacska nem tévesztendő össze az elvadult házimacskával. A házimacskákkal ellentétben, leginkább alkonyatkor, éjjel és hajnalban aktívak.Ezek az Európai fajok. Ázsiai vadmacskaAz ázsiai vadmacska (Felis silvestris ornata) elsősorban az indiai Rádzsasztáni-sivatag és az India és Pakisztán közötti Thar-sivatag lakója. Körülbelül házimacska nagyságú, fekete pettyekkel díszített halványsárga testtel. Jelenleg veszélyeztetett alfaj, főként a drága bundája miatti vadászat következtében.
Macskabagoly:A macskabagoly (Strix aluco) a madarak (Aves) osztályának bagolyalakúak (Strigiformes) rendjébe és a bagolyfélék (Strigidae) családjába tartozó faj. Nevét alkonyatkor hallható, erőteljes, nyávogásra emlékeztető hangjáról kapta. Alkalmanként előforduló további nevei: fejesbagoly, csikorgó bagoly.[1] E középméretű bagolyfaj eléggé elterjedt Eurázsia erdeinek legnagyobb részén. A madár testének alsó része világos, sötét csíkokkal, felső része pedig barna vagy szürke. Az elfogadott 11 alfaj között néhányban megvan mindkét színváltozat. Fészkét faodvakba készíti, amelyek a tojásoknak és a fiókáknak védelmet nyújtanak a ragadozókkal szemben. A macskabagoly nem vándorol és igen hevesen védi területét. A fiatalok, miután elhagyják a családi fészket, megfelelő terület keresésére indulnak, melyet életük végéig birtokolnak. Ha ez nem sikerül, akkor éhen halnak. Ez az éjszakai ragadozó madár elsősorban rágcsálókkal táplálkozik. Általában egy faágon ül, ahonnan áldozatára leselkedik, s miután kiszemelte prédáját, észrevétlenül rászáll. Táplálékát egészben nyeli le. A városokban nagyobb számban fogyaszt madarakat. Látása, az alkalmazkodott hallása és a nesztelen repülése igen nagy segítségére van az éjszakai vadászatban. A macskabagoly a kisebb bagolyfajokat is elkapja, de ő maga is áldozatul eshet a nagyobb ragadozó madaraknak, mint például az uhunak (Bubo bubo) és a héjának (Accipiter gentilis). A vörös róka (Vulpes vulpes) számos fiatal macskabaglyot kap el, mikor azok repülni tanulnak. Habár sokan úgy gondolják[2], hogy a bagoly éjjeli látása kitűnő, valójában a recehártyája nem érzékenyebb az emberénél. A macskabaglyot inkább az aszimmetrikusan elhelyezkedő fülei segítik a vadászatban. Mivel éjszaka tevékeny, és nyávogásra emlékeztető hangot ad ki, az emberek a macskabaglyot sokáig társították a balszerencsével és a halállal.
A macskabagoly elterjedési területe szaggatottan nyúlik át a mérsékelt övi Eurázsián keresztül, az Egyesült Királyságtól és az Ibériai-félszigettől keletre a Koreai-félszigetig, és délre Iránig és a Himalájáig. A S. a. mauritanica alfaj Északnyugat-Afrikában is megtalálható. Ez a nem vándorló madár hiányzik Írországból, és csak ritka vendég a Baleár- és a Kanári-szigeteken.[3] A faj a lombhullató és vegyes erdőket kedveli, de néha az öreg fenyves erdőkben is megtalálható, ha könnyen hozzáfér az itatóhelyekhez. A temetők, kertek és parkok lehetőséget adtak a bagolynak, hogy a városokba is terjeszkedjen, így például London belterületébe. Elterjedési területének északi részein a macskabagoly az alföldeket kedveli, de Skóciában 550 méter, az Alpokban 1600 méter, Törökországban 2350 méter[3], Mianmarban 2800 méter magasságban is fészkel.[4] A macskabagoly Európában legalább 10 millió négyzetkilométert ural, és egyedszáma körülbelül 970 000–2 000 000 lehet. Eddig egészen pontosan még nem mérték fel, hogy állománya csökken-e vagy növekszik, bár az eddigi megfigyelések eredményei pozitívak. A Természetvédelmi Világszövetség nem veszélyeztetettnek minősíti a fajt. Ahhoz, hogy veszélyeztetett legyen, 10 év alatt vagy három generáción belül 30 százalékkal kéne csökkenjen a példányszáma.[5] A faj megnövelte élőhelyének területét Belgiumban, Hollandiában, Norvégiában és Ukrajnában, ahol stabilizálódott az állománya. A többi országban is növekedésnek indult az egyedszám. Populációcsökkenést csak Finnországban, Észtországban, Olaszországban és Albániában észleltek.[3] Kárpát-medencei előfordulása [szerkesztés] Egész Magyarország területén előfordul. Becsült állománya 5000–8000 fészkelő pár, növekvő egyedszámmal. Általában középhegységi és ártéri erdőkben fészkel,[6] de még a fővárosban is észleltek fiókákat.[7] Rendszeres fészkelő, nem költöző, állandó madár. A veszprémi Kittenberger Kálmán Növény- és Vadasparkban látható belőle két példány.[
erdei pinty: Az erdei pinty (Fringilla coelebs) a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe és a pintyfélék (Fringillidae) családjába tartozó faj.Magokkal, gyümölcsökkel, hernyókkal, rovarokkal és pókokkal táplálkozik. Fiókái számára leginkább a földön gyűjt rovarokat; a magvakra főleg télen fanyalodik. Rövidtávú vonuló, néha áttelel. Ha nem, március 10-e tájt érkezik hazánkba.Viszonylag könnyen tartható. A szakemberek a madarakat strófáik, a "verésük" szerint osztályozzák; minden jellegzetes strófának megvan a maga neve. Az erdei pinty verése februárban kezdődik és júliusig tart – ezt januárban a beszéd, a "dichtolás" előzi meg. A 19-20 század fordulóján komoly hagyományai voltak a pinty énekversenyeknek. A jó verésű hímeket felhasználták a (szomszédos kalitkában nevelt) fiatalok tanítására, és nagy értékként becsülték meg őket. Manapság ezzel a módszerrel próbálnak elterjeszteni néhány, háttérbe szorult dallamot (amit már csak nagyon kevés hím énekel), és próbálkoznak egyes, kihalt dallamok újratanításával is – az erdei pinty öröklött hangutánzó képessége ugyanis jelentős, de csak a sajátos faji énekéhez illeszkedő dallamokat tanulja el.Lomb- és tűlevelű erdőkben, ártéri ligeterdőkben, parkokban, gyümölcsösökben, erdősávokban, fasorokban fészkel. Évente 2-3-szor költ, és ilyenkor 12–13 napig kotlik – egyszerre 4–6 tojáson. A barnásvörös rajzolatú tojás alapszíne kékesszürke. Fészkét előszeretettel álcázza zuzmóval vagy pókhálóval. Az első fészekalj áprilisban, az utolsó június végén röpül ki.
Vörös mókus: Az európai mókus, közönséges erdeimókus vagy vörös mókus (Sciurus vulgaris) az emlősök (Mammalia) osztályának a rágcsálók (Rodentia) rendjéhez, ezen belül a mókusfélék (Sciuridae) családjához tartozó faj. A népi nyelvben nevezik cibókának, evetnek vagy kelempájsz madárnak is.Az európai mókus élőhelye a legkülönbözőbb erdőtípusok, a síkságtól egészen a hegyvidékig. Nagyobb kertekben és városi parkokban a mókus hamar barátkozik és könnyen etethető. Fán élő állat; magasan, a fatörzs közelében, ágakból készített gömb alakú fészekben alszik és hozza világra kölykeit. Mivel túlnyomórészt nappal mozog, a mókust könnyű megfigyelni. Tápláléka lehet toboz, fakéreg, növényi nedvek, bükkmakk, mogyoró, bogyók, gombák, rovarok tojások és madárfiókák. Ősszel, több helyen raktárt hoz létre mogyoróból és bükkmakkból, hogy át tudja vészelni a telet. Valódi téli álomba (lecsökkent testhőmérséklettel) nem merül, csupán felváltva alszik és pihen. Ahogy kevesebbet mozog, tápanyagigénye is lecsökken. Az állat 2-3 évig él. Fáról fára ugrásai oly hamar követik egymást, hogy szabad szemmel nehéz megítélni ugrásainak hosszát. Ágvégről ágvégre veti magát, lehetőleg a felső csúcsra, gyakran 4–5 méter távolságra és mindig felülről lefelé.[1] Ha a fa csúcsától indul, akkor még messzebbre is elugrik. Ha a földön ugrálva halad, akkor kb. 50 centiméteres ugrásokat tesz.[2] A mókus párzási időszakban a legaktívabb, ilyenkor a hím valóságos vadászatot rendez a nőstény után. Az év többi részében azonban inkább „egyedülállóként” él. Csak a városi környezetben fordul elő többedmagával, még viszonylag kis területeken is, ha rendszeresen etetik. Parkokban például hosszú távon is meglehetősen nagy állománysűrűség tartható fenn. Az erdőkben azonban folyamatosan és nagymértékben ingadozik a létszáma. Azokban az években, amikor bő a makktermés, vagy sok a lucfenyőtoboz, a mókusok erősen elszaporodnak, hiszen dúskálnak a táplálékban. Ezeket az időszakokat azonban rendszerint olyan hosszabb periódusok követik, amikor a fákon kevés a termés. Ilyenkor összeomlik az állomány, mert bár az állatok megpróbálnak más táplálékra áttérni, nem találnak elegendő élelmet. A bőség éveiben a mókus még megközelítőleg sem meríti ki a lehetőségeket, mivel ehhez nem tud elég gyorsan szaporodni. Ha a fákon évről évre ugyanannyi lenne a termés, a mókusállomány ahhoz igazodna. A rendszertelen, alkalmi termésbőséggel, amely egyébként területenként szabályosan, többéves időközönként léphet fel, a mókus és egyéb állatok túlzott mértékű magfogyasztása ellen védekezik az erdő.
A mókus legfőbb ellensége a héja és a nyuszt. A héja villámgyors, meglepetésszerű támadással ragadja meg, ha a mókus túlságosan a fakorona külső részeire merészkedik. A nyuszt ezzel szemben ügyességben felveszi a versenyt a mókussal. A fák ágain üldözi, és bár a mókus könnyebb, és vékonyabb ágak is elbírják, a nyuszt távolabb tud ugrani.Az ivarérettséget 11 hónaposan éri el. A párzási idő rendszerint december és július eleje között van. A vemhesség 38 napig tart, ennek végén a nőstény 1-6, többnyire 4-5 utódot hoz a világra. Évente kétszer is ellik. A kölyökmókusok születésükkor csupaszok és zárt szeműek. A kölykök 7 hetesen már szilárd ételt is esznek, és 10 hetesen van az elválasztás. Mivel a vemhes nőstény általában tartalék fészkeket rak, veszély esetén gyorsan át tudja menekíteni kölykeit egy biztonságosabba. A mókusfészek bejárata rendszerint oldalt és alul látható, mert mindig alulról mászik bele. Ily módon könnyen megkülönböztethető a madárfészektől. Különböző színű példányok párosodásakor az utódok között keverékek is lesznek. A színtípusok élőhely szerinti szétválása miatt azonban ezek viszonylag ritkák.
Nagy fakopáncs: A nagy fakopáncs (Dendrocopos major) a madarak osztályának harkályalakúak (Piciformes) rendjébe, a harkályfélék (Picidae) családjába tartozó faj. Hazánkban védett, eszmei értéke 10 000 Ft. Európában biztos állományú, a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján nem veszélyeztetett státuszú fajként tartják nyilván.Testhossza 23-26 centiméter, szárnyának fesztávolsága 38-40 centiméter, testtömege 70-100 gramm. Feje teteje, nyaka és háta fekete: a fekete bajuszsávot fekete sáv köti össze a tarkóval. Ez a fekete keret fehér sapkát zár közre, és ez megkülönbözteti minden egyéb európai harkálytól. A két látható szélső faroktolla fehér, fekete pettyekkel vagy sávokkal. (A balkáni fakopáncs (Dendrocopos syriacus) ennek a fordítottja: fekete alapon fehéren pettyezett). A fiataloknál a bajuszsávot a tarkóval összekötő sáv vékonyabb, gyakran nem is ér el a tarkóig. Fartájéka és alsó farokfedői skarlátvörösek.Hegy- és síkvidéki erdőkben egyaránt előfordul. Erős csőrével lyukat vés a fába, a kéreg alatt élő hernyókat keresgélve, majd ragadós nyelvével szedi ki táplálékát. A fatörzsről is összeszedi a bogarakat, és a gyümölcsöket is megeszi. Esetenként gyűrű alakban kis lyukakat váj a fa törzsébe, hogy felnyalogathassa a kicsorduló nedvet. Feltöri, kitágítja a kis énekesmadarak fészekodvakat, hogy felfalhassa a tojásokat, illetve a fiókákat.
Menyét:Megnyúlt testű, karcsú, rövid lábú, kis vagy közepes termetű ragadozó emlősök. Félig vagy egészen talpon járók. Farkuk középhosszú, tépőfogaik kicsik, vakbelük nincs. Mindig vannak végbéli bűzmirigyeik: ezek kellemetlen szagú váladékát akkor spriccelik ki, ha veszélyben érzik magukat. A menyétfélék (Mustelidae) a ragadozók rendjének egy családja.Igen változatos állatcsoport, hiszen míg egyes fajaik (például a nyuszt kiválóan másznak fára, addig mások (a vidraformák) a vízi életmódhoz alkalmazkodtak. Éjszakai és nappali fajok egyaránt tartoznak a családba. Elsősorban ragadozók, bár egyes fajok sok növényi táplálékot is fogyasztanak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése