Csodás természet

Esőerdő

Az esőerdő Dús és változatos élővilága mellett,itt több él a legtöbb bennszülött és ezért is kedvelt kiránduló hely. Itt számos madárfaj megtalálható és olyan állati szokásokat tapasztalhatunk amilyeneket még soha nem láttunk.Azonban számos növényfaj is él itt,van a mi csak ezen a kontinensen található meg.Tekints bele ebbe a csodálatos,élményekkel teli világba és légy tanúja, annak miként élnek házatlan egyedeink.
Esőerdőknek az erősen csapadékos (1500–10 000 mm/év) éghajlaton növő erdőtársulásokat nevezzük. Három fő típusuk a trópusi esőerdő, szubtrópusi esőerdő, mérsékelt övi esőerdő. Ez a három terület egy másik élettel teli világot mutat be. A trópusi esőerdők öve az Egyenlítőtől északra és délre is nagyjából a 10. szélességi fokig terjed, de a tengerpartokon, egyes óceáni szigeteken és nedves szelek (passzát, monszun) fútta területeken ezen észak és dél felé is jelentősen túlterjeszkedik. Az esőerdő kialakulásához szükséges csapadékmennyiség az Egyenlítő vidékén évi 2000 mm, az Egyenlítőtől távolodva csökken.
A trópusi esőerdő egy biom, mely az egyenlítőtől 10 fokkal északra és délre terül el. Ázsiában, Dél-Amerikában, Közép-Amerikában, Afrikában, Ausztráliában, Mexikóban és a Csendes-óceáni szigetvilágban jellemző. A WWF biomosztályozásában a trópusi esőerdőket trópusi és szubtrópusi nedves erdőknek nevezik, de úgy is hivatkoznak rá, mint alföldi egyenlítői örökzöld esőerdő. A minimum rendes évi csapadékmennyiség 1750 és 2000 mm között mozog ebben az éghajlati övben. A havi középhőmérséklet meghaladja a 18 °C-ot az év minden hónapjában.[3] Az esőerdők otthont nyújtanak a Föld állat- és növényfajai felének.[4] A trópusi esőerdőket a "világ legnagyobb gyógyszertárának" is nevezik, mivel a mai gyógyszerek egy negyede az itt élő növényekből származik.[5] Az aljnövényzet az esőerdők nagy területén fejletlen, mert a talajra érkező napfény erősen korlátozott.[6] Ez lehetővé teszi az embereknek és állatoknak, hogy végigmenjenek az erdőben. Ha a lombkorona elpusztul vagy visszafejlődik néhány hónapra, a talaj máris benépesül kúszónövények, bokrok és kicsi fák sűrű növényzetével, melyet dzsungelnek nevezünk.[7]
Az esőerdők több fajnak vagy populációnak adnak otthont, mint az összes többi biom együttvéve. A világ biodiverzitásának 80%-a a trópusi esőerdőkben található.[8] Az 50-85 méter magasra megnövő fák összeérő lombkoronája egy „gyepszintet” alkot. A szerves anyag, mely az erdőtalajra hullik, gyorsan dekomposztálódik és a tápanyag újrahasznosul. Az esőerdőket nagy csapadékmennyiség jellemzi, mely eredménye a gyenge talaj köszönhetően a tápanyagok kimosásának. A ferrit talajokat, melyek sok szezonálisan elárasztott erdő talajai, a folyók évenként feltöltik tápanyagban gazdag iszappal. A trópusi esőerdőket a XX. századtól kezdődően súlyos fakitermelés és mezőgazdasági erdőirtás sújtja, melynek következtében az esőerdővel borított területek rohamosan zsugorodnak.[9][10] Az esőerdőket gyakran a "Föld tüdejének" is nevezik, bár nincsen tudományos alapja ennek az állításnak, ugyanis az esőerdők alapvetően oxigénsemlegesek, nettó oxigénprodukciójuk nagyon kevés vagy egyáltalán nincs.[11][12] A magas, lombos, örökzöld fák az uralkodó növények, melyek lombsátort alkotnak az avar felett. A lombsátor fölé néhol magasabb fák emelkednek, ezeket "„kiállóknak” " hívjuk. A lomkorona felső része gyakran nyújt otthont a fákkal összeköttetésben élő epifiton növényeknek, mint az orchideáknak, a broméliáknak, moháknak vagy liánoknak. Az avar és az aljnövényzet rendszerint korlátozott mennyiségű napfényhez jut, az itt élő árnyéktűrő cserjék, füvek, páfrányok, kicsi fák és nagy fásszárú kúszónövények a fákra kapaszkodnak fel, hogy napfényhez jussanak. A viszonylag gyér aljnövényzet lehetővé teszi az embereknek és az állatoknak, hogy végigmenjenek az erdőn. A lomhullató és félig lombhullató erdőkben, vagy az olyan erdőkben, ahol a lombozat valamilyen okból zavaró hatás alatt áll, az avar máris benépesül sűrű kusza kúszónövényekkel, bokrokkal és kicsi fákkal, melyet dzsungelnek nevezünk. A hőmérséklet 15 és 50 °C az évi csapadékmennyiség pedig 1250 és 6600 mm között mozog.
A középső lombkoronaszint az esőerdő legfőbb szintje, mely tetőt formál az alatta lévő szintek felett. A legtöbb fának egy pontból eredő sima, kerek levele van. Ez levelek és ágak labirintusa, melyben sok állat él a kimeríthetetlen táplálékmennyiségnek köszönhetően. Többek között kígyók, tukánok és leveli békák lakják ezt a szintet. Az alsó lombkorona szintet már lényegesen kevesebb napfény éri, köszönhetően a dús középső lombkoronaszintnek, ezért a növények nagy leveleket növesztenek, hogy minél több napfényhez jussanak. A növények ritkán nőnek négy méternél nagyobbra. A fauna itt is gazdag, rovarfajok ezrei élnek ezen a szinten olyan állatokkal, mint a jaguár, a leopárd és a vörösszemű levelibéka. Az avar és cserjeszint meglehetősen sötét, ezért alig nőnek itt növények. Ha nehezen napfény éri, a talajon lévő dolgok gyorsan bomlani kezdenek. Egy levél lebomlásához akár egy évre is szükség van, ezzel szemben a mérsékelt égövön hat hét is elég hozzá. Óriás hangyászok élnek ezen a szinten. Az esőerdő öt különböző szintre osztható, mindegyik az adott területbe jól beilleszkedő különböző növény- és állatvilággal rendelkezik. A szintek a következők: avarszint, cserjeszint, alsó lombkoronaszint, középső lombkoronaszint, felső lombkoronaszint. Csak a felső lombkoronaszint egyedülálló a trópusi esőerdőkben, mivel a többi megtalálható a mérsékelt övi esőerdőkben is. A felső lombkoronaszint kevés számú nagyon magas fából áll, melyek a középső lombkoronaszint fölé emelkednek, elérve a 45-55 méteres magasságot, bár alkalmanként néhány faj a 70 vagy 80 métert is elérheti. A fáknak ellen kell állni a forróságnak és az erős szeleknek. Sasok, lepkék, denevérek és egyes majmok lakják ezt a szintet. A trópusi esőerdők alkalmatlanok az emberi élet fenntartására.[13] A táplálékforrások a erdőn belül rendkívül szétszórtak, köszönhetően a magas biodiverzitásnak és az elérhető táplálék jelentős része a lomkoronában található, melyet sok energiába kerül elérni. Vadászó-gyűjtögetők néhány csoportja bizonyos évszakokban ki tudja aknázni az esőerdő forrásait, de elsődlegesen ők is a szomszédos szavannán vagy nyílt erdőben élnek, ahol sokkal bőségesebb az élelem. Mások az esőerdő lakóit olyan vadászó-gyűjtögető embereknek írták le, akik abból élnek, hogy értékes erdei termékekkel, nyersbőrrel, tollakkal, mézzel kereskednek az erdőn kívül élő földművesekkel.[13]
A kávé, a kakaó, a banán, a mangó, a papaja, a macadamia, az avokádó és a cukornád eredetileg mind a trópusi esőerdőkből származik és jelenleg a legtöbb terményt ültetvényeken termesztik, melyek helyén korábban erdő volt. Az 1980-as 90-es években 40 millió tonna banánt és 13 millió tonna mangót fogyasztottak világszerte minden évben. A közép-amerikai kávéexport 13 milliárd USA dollárt jövedelmezett. A sok genetikai variáns segít elkerülni az új kártevők pusztítását a még ellenálló vad állomány mintájára. A trópusi esőerdők 250 termesztett gyümölcsfélét szolgáltattak, összehasonlítva, a mérsékelt övi esőerdők csak 20-at. Csak Új-Guinea erdejei 251 ehető gyümölcsfafajjal rendelkezik, de csak 43 terjedt el a mezőgazdasági termelésben 1985-ig.[14]
A gátlástalan ipari fakitermelés és az őslakosok és farmerek égetéses mezőgazdasága által elpusztított erdőket nehézkes vagy lehetetlen helyreállítani, azonban léteznek megoldások a problémára. Egy megoldás lehet a letarolt területeken a talaj feljavítása, hiszen a gyorsan kimerülő talaj az egyik oka, hogy újabb és újabb területeket kell befogni a művelésbe. Az Amazonas vidékén már az európaiak XV. századi megjelenés előtt éltek olyan törzsek, akik faszénnel és állati csontokkal képesek voltak a talaj feljavítására. Az úgynevezett fekete föld már lehetővé tenné egy „terjeszkedésmentes” mezőgazdaság létrejöttét.[15] Az esőerdők védelmébe lépett egy németországi iskola, akik pénzt gyűjtöttek és megvásároltak egy nagyobb területet, amit nem pusztíthattak, az ő engedélyük nélkül, nem nyúlhatnak a területhez. a kolibri nagyonelterjett ezen a vidéken több száz faja csak itt honos.több színben pompáznak,legtööbbször víz közelében élnek és a különös az hogy pókhálóból építik fészküket.Melllesleg a világ legkkisebbb madárfaja.
A madárpók A Föld minden meleg pontján, de legfőképp az amerikai trópusi erdőkben találkozhatunk madárpókkal. Néhány fajt az veszélyeztet, hogy nagy számban gyűjtik az állatkereskedelem számára. A perui Pamphobetus antinomus faj állománya megcsappant, mivel nagy tömegben gyűjtik, hogy szuvenírként eladhassák a turistáknak. Azokat a fajokat, melyek a trópusi esőerdőkben élnek, élőhelyük elvesztése miatt fenyegeti veszély.A madárpókfélék testhossza 6-9,5 centiméter, lábfesztávolsága akár 26 centiméter is lehet és testtömege átlagosan 85 gramm. A madárpókok testszőrzete rendkívül érzékenyen reagál a rezgésekre. Színezetük általában a barna különböző árnyalatai, fekete mintázattal. Néhány faj egészen feltűnő színezetű. A csáprágók a többi eredetileg hálószövő fajhoz hasonlóan előre irányulnak. A nyolc aprócska szem csak alig képes többre a fény-árnyék érzékelésénél.
Az ivartól nagyban függ többek között az állat élettartama és színezete. A hím és nőstény állatokat a 8. vedlés körül lehet külső jegyek alapján egyértelműen meghatározni. A hím pókok nyúlánkabbak, „törékenyebbek”, és mellső két pár lábuk jóval erőteljesebb, mint a hátsó két pár. Ivarérett korban az egy pár tapogatóláb (pedipalpus) ventrális oldalán 1-1 ivarhólyag (bulbus) figyelhető meg, amely a nősténybe juttatandó sperma raktározására szolgál. Egyes nemekusok hímjeinek első pár lábán párzósarkantyú is megfigyelhető. A hím ezzel rögzíti a nőstényt a párzási pozícióban. A nőstényekre ezzel szemben robusztusabb testalkat, nagyobb méret jellemző, ivarfüggelékeik pedig nincsenek. A nőstény pókoknál az első pár légzőnyílás (trachea) között a hasi barázda felett jellegzetes ivarnyílás látható a trapéz alakú petelemezen. Ezenkívül a vedlés belső oldalán fajra jellemző formájú és osztottságú spermatartókat is láthatunk. Ezeknek a képleteknek a hiánya azt jelenti, hogy az illető pók hím. Hím pókoknál a petelemez megfelelője kisebb és háromszög alakú.Mint a legtöbb pókfaj (kivéve a félpókok (Liphistiidae) és a derespókok (Uloboridae) családját), a madárpókok is méreggel ölő ragadozók. Mérgük a méregmirigyben termelődik, mely az előtestben található. Marás során a méregmirigyből a méreg a csáprágókba (chelicera) áramlik, ahol egy kivezetőnyíláson a külvilágban, illetve az pók áldozatába jut.
Mérgük idegméreg, mely az élőlények idegrendszeri bénulását okozza, okozhatja. Az egészséges felnőtt emberre a madárpókok mérge veszélytelen, de rendkívül fájdalmas lehet. Legyengült immunrendszer mellett, allergiás érzékenységgel, vagy egyéb tényező mellett veszélyesebb is lehet a pókmarás. A tünetek lehetnek helyi fájdalom és a duzzanat, kimerültség, közepes vagy súlyos izomgörcsök, nehéz légzés és láz, néha késleltetve, a marás után akár egy nappal is.[1] Egyetlen esetről sincs említés, mely során a pókok tartása közben valaki belehalt volna a marásba. A madárpókfélék magányos lények de vannak kivételek némely fajok kisebb kolóniákat alkotnak (pl.Holothele incei). Táplálékuk sáskák, bogarak, éjjeli lepkék, ászkarákok, ezerlábúak, más pókok. A nagyobb testű fajok gyíkokat, kisebb kígyókat, békákat, varangyokat, egereket és madárfiókákat fogyasztanak. A madárpókok 10-20 évig élnek.
A madárpókok, más ízeltlábúakhoz hasonlóan időszakosan levedlik külső kutikulájukat (exoskeleton). Egy vedlés a pók korától és a külső körülményektől függően fél órától több óráig is eltarthat. Minden vedléssel fajra jellemző, kisebb-nagyobb szín- és mintázatváltozáson is átesik az állat, és szőrzete is dúsul. A kifejlett (adult) kort kb. a 10-12. vedlésüknél (átlagosan 2 év) érik el, de ez a szám sok esetben több is lehet, és ivartól is függhet. Az ivarérett kort megelőző, utolsó vedlés előtti állapot a subadult állapot. A kispókok fajtól függően 1-2-3 havonta vedlenek, ami az adult korhoz közeledve 4-5-6 hónapra nő. A hím állatok kifejlettségük után már nem vedlenek. A nőstények adult korukban általában évente vedlenek, és a vedlésekkel kismértékben testtérfogatuk is nő. 3 nagyobb kategóriájuk van: üreglakó talajlakó fánlakó madárpókok. Ezek az elnevezések jól tökrüzik, hogy a növény- és talajszint mely rétegében élnek. Élettartamuk [szerkesztés] Élettartamuk fajonként igen eltérő lehet. Egyes fajok nőstényei szélsőséges helyzetben, terráriumi viszonyok közt akár 30 évig is élhetnek, míg a hímek jóval rövidebb életűek. Fajtól függően 2-8 év alatt érik el az ivarérett kort, ettől számolva, rendszerint maximum 1-2 évig élnek, egyes fajok hímjei azonban akár 3-4 évig is élhetnek az ivarérési vedlés után. Védekezés [szerkesztés] A közhiedelemmel ellentétben a madárpókoknak általában nem támadnak önként az emberre és marásuk is csak a legritkább esetben veszélyes. Veszély esetén a legtöbb faj a búvóhelyére menekül. Ha erre nincs lehetőség, a madárpókok a következő védekezési módszereket alkalmazhatják.
A szőrseprés során a pókok az utótestük felső oldalán található csalánszőröket hátsó lábaik segítségével vélt támadójuk irányába söprik, „bombázzák”. A csalánszőrök végén lévő parányi horgok a támadó bőrébe akadnak, a bőrbe fúródnak, ahol hosszú ideig tartó erős irritációt, viszketést, allergiás reakciókat okoznak. A szőrök az orr nyálkahártyájába jutva erős orrfolyás és viszketés a következmény, a szembe kerülve szintén erős viszketést, könnyezést vált ki. Ez a viselkedés elsősorban az Amerikából származó fajokra jellemző. Egyéb fajok szőrzete csak akkor okozhat irritációt, ha az állathoz érve, a szőr az ember bőrébe fúródik.Az Ázsiában, Afrikában és Ausztráliában honos madárpókfajoknak nincsenek csalánszőreik. Ezek támadóikat fenyegető testtartásukkal próbálják megfélemlíteni, mely során előtestüket és első 2-3 pár lábukat felemelik, és erős csáprágóikat kimeresztik, így fordulnak támadójuk felé. Eközben láthatóvá válik a szájnyílás körül elhelyezkedő piros szőrsáv, és a kimeresztett csípőkarmok. A legtöbb ázsiai faj esetében e magatartás hangadással is társul (stridulálás). Nem ritka, hogy e testhelyzetben az állatok idegessége miatt a csípőkarmok végén méregcsepp is megjelenik.
A fenyegető testhelyzetet követően, ha a veszély még fennáll, a pók megkísérli támadóját, elülső lábainak ütésével megriasztani, mely nagyon erőteljes lehet. Marás [szerkesztés] A marást több előzetes védekező fázis, tevékenység előzi meg. Ha egyik sem riasztja el a támadót, a madárpókok csáprágóikat a támadójuk bőrébe mélyesztik, és a legtöbb esetben mérget is juttatnak bele, azonban léteznek úgynevezett „száraz” marások is, melyek során a pók nem juttat méreganyagot támadójába. Ürülékfröcskölés [szerkesztés] Ritkán alkalmazott védekezési technika. A pók az utótestét a támadója felé fordítja és ürüléket fröcsköl rá. A támadóra nem jelent különösebb veszélyt, de a meglepetésszerű támadás következtében a pók elegendő időt nyer a meneküléshez. Szaporodásuk [szerkesztés] Az ivarérettséget 1,5-10 éves korban érik el(attól függ hogy hím-e vagy nőstény meg hogy milyen fajról van szó..). A párzási idény fajonként eltérő időszakban van. A nőstény akár 3000 petét is rakhat. A kokonból való kikeléshez 2-3 hét kell, hogy elteljen. A pókok nemét 6-9. vedlésük után meg lehet állapítani. A jaguár:
A jaguár elnevezés egy indián szóból ered, melynek jelentése "aki egy ugrással leterít". Lévén jó mászó, nemegyszer a leshelyéről szolgáló fáról ugrik rá gyanútlanul arra haladó zsákmányra.[2] Sok közép-amerikai és dél-amerikai országban a macskát el tigre néven ismerik. Megjelenése [szerkesztés] A jaguár hasonlít a leopárdhoz, ám robusztusabb testfelépítésű, és nagyobb foltok díszítik bundáját. Feje szögletesebb, rövidebb, végtagjai zömökebbek.[3] A jaguár az amerikai földrész legnagyobb macskaféléje,[2] testhossza 162–183 cm, nem számítva a farokhosszat, mely kb 70–80 cm. Jellemző marmagassága 67–76 cm, súlya 56–96 kg. A nőstények általában 20%-kal kisebbek, mint a hímek.[4] A Dél-Mexikóban és Közép-Amerikában élő jaguárok általában kisebbek, a hímek 50-60, a nőstények 40 kg körüliek.Elterjedt Dél- és Közép-Amerika esőerdeiben, mocsaraiban, magashegységeiben. Rendszerint vizes élőhelyek közelében él. Egyedszáma sokfelé megcsappant, de kihalás nem fenyegeti. Elterjedésének északi határa az Egyesült Államok délnyugati részein, főként Arizonában és Új-Mexikóban húzódik, korábban Dél-Kaliforniában és Texasban is élt. 2004-ben vadőrök Arizonában kaptak lencsevégre és dokumentáltak jaguárokat az állam déli részein. Jelenleg nem tisztázott, de napjainkban észlelt jelentések alapján feltételezhetően állandó populáció alakult ki a délnyugaton vagy ezek a nagymacskák csupán kóborlásuk közben áthaladnak a határon Sonoránál, Mexikóból. Azonban az Egyesült Államokban a faj a veszélyeztetett fajok listáján szerepel, tehát védelem alatt áll és nem vadászható, vagyis, ha bárhol a délnyugaton a nyomukra bukkannak, a törvény szerint ez az állat nem zavarható meg. Északon, például Missouri környékén talált jaguármaradványok tanúskodnak arról, hogy ez a faj az Egyesült Államok déli részén is elterjedt volt.
Élőhelyein a jaguár csúcsragadozó faj. A jaguár jó úszó, azon kevés macskafélék egyikéhez tartozik, melyek akár a tigris, kedvelik a vizet. Mászó tudománya is jó. Elsősorban a folyók közelében, mocsarakban és sűrű esőerdőkben fordul elő, ahol az átláthatatlan aljnövényzetében könnyedén becserkészheti a zsákmányt. Zsákmányállatai [szerkesztés] A szaporodási időszakon kívül a jaguár magányosan él. Vadászterülete 25-150 km2 körüli. Számos gerinces állatfajra vadászik, köztük szarvasfélékre, kajmánra, közönséges tapírra és pekarifélékre. Fogyaszt békákat, teknőst, egeret, halakat és akár háziállatokat is. A fiatal hímek 3-4 éves koruk körül, a nőstények 1 évvel korábban érik el az ivarérettséget. A nőstények 90 – 110 napos vemhességi idő után kb. 1-3 kölyöknek adnak életet, közülük átlagosan 1-2 éri meg a felnőtt kort. A kicsik vakon jönnek a világra, 2 hét után kezdenek látni. Két évig maradnak anyjukkal, mielőtt elkezdenének terület után kutatni. Átlagos élettartamuk a vadonban 10-11 évre becsülhető, fogságban akár 20 évig is élhetnek. A jaguár a közép- és dél-amerikai kultúrában [szerkesztés] A jaguár szó a dél-amerikai tupi-guarani nyelvből ered. A Jagua szó a guarani nyelvben „kutyát” jelent. A jaguár valaha egy uralkodói cím volt, melyet a maja hagyományokban az uralkodó hercegeknek, hercegnőknek és uralkodói családoknak adományoztak. A helyi emberek a hatalom és erő szimbólumának tekintették. A maja civilizációban úgy hitték, hogy a jaguár közvetíti az élők és holtak kommunikációját és megvédi a királyi családokat. A maják társuknak tekintették a szellemvilágban. Az aztékoknál létezett egy elit harcos osztály, melynek tagjait jaguárharcosoknak hívták. Melanizmus [szerkesztés] A ritka melanisztikus példányok teljesen feketék, ám a foltok mintázata közelebbről nézve rajtuk is látható. Mint a leopárd fekete színváltozata – a fekete párduc – esetében is közismert, a fekete jaguár sem alkot külön alfajt. A fekete testszínt egy domináns öröklődést mutató, de igen ritka genetikai allél okozza, ami sokkal ritkább, mint a leopárdnál. A feketénél sokkal ritkábbak a fehér (de nem albínó) példányok. Hibridek [szerkesztés]
Állatkertekben olykor más nagymacskákkal hibridizálódik. Egyéb [szerkesztés] Állatkertekben ritkább, mint a többi Panthera nembe tartozó rokona. A jaguárok megmentése érdekében az európai állatkertek egységes törzskönyvet vezetnek a faj összehangolt tenyésztéséről. Magyarországon két állatkertben tartanak jaguárokat. A Nyíregyházi Állatparkban egy jaguár tenyészpár él, melyeknek több alkalommal születtek kölykei és többször előfordult, hogy annak ellenére hogy mindkét szülő fekete, foltos kölykök születtek. jelenleg is van két kölykük, két nőstény, egy fekete és egy foltos. 2007-ben pedig egy fekete színű nyíregyházi születésű hím és egy foltos, német állatkertből való nőstény jaguár költözött be a Szegedi Vadasparkba. Anakonda:
Egy természetfilmes csapat az Amazonas folyó vidékén dolgozik, a rendezőt Jennifer Lopez, az operatőrt Ice Cube alakítja. Útjuk során összeakadnak Paul Sarone-nal, a kissé őrültnek tűnő hüllővadásszal, akinek feltett és tántoríthatatlan vágya, hogy elfogja a 12m hosszú anakondát, ami már legendává vált gyilkos természete miatt. A békés forgatásnak induló expedíció hamar rémálommá válik, mert Sarone arra kényszeríti a stábot, hogy a dzsungel legmélyén segítsenek neki megtalálni a gyilkos óriáskígyót, és ennek érdekében attól sem riad vissza, hogy egyenesen a halál torkába küldje a csapatot.A zöld anakonda Dél-Amerika trópusi területein elterjedt, az Andok vonulatától keletre, főleg az Amazonas és az Orinoco vízgyűjtő területein, illetve a Guyanákon. Elsősorban vízben él, de a szárazföldön is vadászik. A lassú folyású és az állóvizeket kedveli, míg a gyors folyásúakat inkább kerüli. Gyakran megtalálható az alámosott homokos partszakaszok alatti üregekben, csakúgy mint a sekély vízben pihenve, vagy éppen a homokos parton a napfürdőzve. A vízi életmódhoz való alkalmazkodását mutatja, hogy az orrlyukai és szemei a fej tetejére tolódva helyezkednek el. Vízben és szárazföldön egyaránt sebesen halad, alkalomadtán döbbenetesen fel tud gyorsulni.A szárazföldön elég lomhán mozog nagy testsúlya miatt. Megjelenése [szerkesztés]
Talán a leghíresebb és leghírhedtebb kígyófaj, ami a nagysága alapján nem is véletlen. Hiszen a világ legnagyobb tömegű kígyója, és talán egyben a leghosszabb is. Az utóbbi megtisztelő rang elnyerésében komoly vetélytársa a délkelet-ázsiai kockás piton (Python reticulatus). A leghitelesebb adat az utóbbi mellett szól, viszont egy kevésbé hiteles az anakondát hozza ki győztesen. Ugyanis egy vadász beszámolója szerint a kolumbiai határon 1944-ben lemért egy elejteni vélt egyedet, amely 11,43 m volt, csak a zsákmány utóbb feléledt és elmenekült. Az anakondák vaskos testalkata viszont a nagyságbeli elsőséget biztosítja, egy kifejlett anakonda akár 250 kg-os is lehet. Mendemondák szólnak ennél többszörösen nagyobb egyedekről is, azonban bizonyítékot még nem sikerült felmutatni 30-50 méteres óriás anakondák (sucuriju) létezésére. Maga az anakonda szó tamil eredetű, az „anakoila” elefántgyilkost jelent. Az első spanyol telepesek még „matatoro”-nak nevezték, amelynek jelentése a szintén félelmet keltő bikagyilkos. A másik elterjedt elnevezése a vízi boa, amely a többi nagy óriáskígyótól eltérő vízikígyó mivoltára utal. Elsősorban éjszakai életmódot folytat. A szárazföldön vadászva is a víz közelében marad. A nagyságának megfelelő gerincesekre vadászik, a nagyobb egyedek akár kajmánokat, kapibarákat, tapírokat és pekarikat is elejthetnek. Egyes megfigyelések szerint jaguárral is összecsaphat, amely harcnak a kimenetele azonban már kétesélyes. Az emberre veszélyes, a támadásairól több beszámoló szól, bár bizonyított halálesetről egy sem. Legáltalánosabb vadászmódszere a krokodilokéra emlékeztet, a vízfelszínhez közel lesben állva várja, hogy egy állat a vízbe lépjen, vagy inni próbáljon. Zsákmányát rendszerint a fején ragadja meg erős állkapcsával és sok, hegyes fogával, majd gyorsan körültekeri. A tévhittel szemben áldozatát nem összeroppantja, hanem megfojtja. Annak minden egyes kilégzésénél ugyanis egyre szorosabban öleli, míg az végül nem tud levegőt venni. A zsákmányát – hasonlóan a többi kígyóhoz – egészben nyeli el. Kiakasztható állkapcsának megfelelően a fejénél jóval nagyobb átmérőjű eledellel is elbír. Hogy akadálymentesen jusson át a torkán, mindig a fejnél kezdi a nyelést, amelyet izmainak hullámszerűen végighaladó összehúzódásával is elősegít. A hatalmas lenyelt testeket lassan emészti, ilyenkor pihenésre van szükségre, amely több napot, sőt akár több hetet is igénybe vehet. Ekkor kissé kiszolgáltatottá válnak az óriáskígyók, ezért biztos menedéket próbálnak keresni. Egy-egy kiadósabb falatozást követően azonban sokáig, akár több hónapig sincs szükségük újabb vadászatra. A leghosszabb koplalási időszak, amit feljegyeztek két év volt.
Az anakondák párzási időszaka áprilistól májusig tart. A nőstények ekkor valóságos feromonösvényt hagynak maguk után, amely vonzza a hímeket. A kémiai fegyvertár légi úton terjedő illatanyagokat is magába foglal, amely megmagyarázza azt, hogy a hímek nemcsak a nőstény útvonalának irányából, hanem máshonnan is gyülekeznek a párzásra. A találkozást szertartásos küzdelem követi, amelyben gyakran több hím is részt vesz, egyszerre akár 12 is körülölelheti a nőstényt. 2-4 hétig úgy néznek ki, mint egy nagy labda, amelyen belül lassú birkózás folyik a párzás jogáért. Természetesen a legerősebb nyer, bár előfordulhat, hogy a nőstény maga választja ki a párját, vagy éppen utasít el egyeseket – megteheti, mivel rendszerint jóval nagyobb a hímeknél. A párzás maga rendszerint a vízben zajlik. A vemhesség 6 hónapig tart, amely alatt a nőstények ugyanúgy táplálkoznak, mint addig. Viszont az együtt tartott hímek a párzási időszakban sokszor visszautasítják az eledelt. Az anakonda elevenszülő, a nőstények akár 100 kicsit is világra hozhatnak. A kis anakondák 70-80 centiméter hosszúak, így meglehetősen védtelenek a ragadozókkal szemben. Ezért olyan gyorsan nőnek, amilyen gyorsan csak lehet, amíg 2-3 évesen el nem érik az ivarérettségüket. Ezután növekedésük is lelassul, bár életük végéig tart. Átlagos élettartamuk 10 év, de 30 évig is élhetnek.
A bőgőmajom: A bőgőmajomformák vagy röviden bőgőmajmok (Alouattinae) az emlősök (Mammalia) osztályának a főemlősök (Primates) rendjéhez, ezen belül a pókmajomfélék (Atelidae) családjához tartozó alcsalád. Az alcsaládba egyetlen nem tartozik. Egyes rendszerbesorolások a csuklyásmajomfélék (Cebidae) családhoz sorolják Szőrzete színe alapján tööbb féle fajt különböztetünk meg : vöröskezű bőgőmajom (Alouatta belzebul) fekete bőgőmajom (Alouatta caraya) Coiba-bőgőmajom (Alouatta coibensis) barna bőgőmajom (Alouatta fusca vagy Alouatta guariba) mellényes bőgőmajom (Alouatta palliata) mexikói bőgőmajom (Alouatta pigra) vörös bőgőmajom (Alouatta seniculus) Alouatta sara Alouatta macconnelli Alouatta nigerrima Feltűnően hosszú végtagok,ujjai végén köröm,hosszú puha szőrű fogókarok jellemzik. Hanghólyat erősíti a hangját ami miatt több km-re is hallani lehet hangjukat. Mindenevőde fő táplálékai:levelek pókok madárfiókák tojások,de még a gyorsán szálló kolibrit is el tudja fogni.
Arapapagáj: A legtarkább és éppen ezért legismertebb papagájok közé tartoznak. Ebből a nemből kerülnek ki a papagájalakúak (Psittaciformes) egész rendjének legnagyobb testű képviselői: a sárga-kék ara (Ara ararauna) és a arakanga (Ara macao) teste egyaránt mintegy 80 cm hosszú. Farkuk hosszú. Az Ara nembe az ismert 8 élő és 1 kihalt (de kitömött példányok és szakszerű leírások alapján ismert) fajon kívül további fajok is tartoztak, melyek valamennyien a Karibi-szigetvilágban éltek. Ezek többsége kihalt, mielőtt tudományosan pontosan meghatározhatták volna őket, emiatt eléggé rejtélyes madaraknak számítanak. Egyes fajokat a szigeteikre betelepülő indiánok irtottak ki még jóval Amerika felfedezése előtt. Néhány faj még életben volt, amikor az első európaik megérkeztek az Antillákra, egyikükről-másikukról feljegyzések is maradtak fenn. Később megtalálták csontmaradványaikat minden olyan szigeten, ahol valaha éltek. Ma már nem állapítható meg egyértelműen, hogy viszonylag sok, egymástól jól elkülönült faj élt-e ott, vagy csak egy-két faj alfajai.A kapaszkodáshoz erős, horgas csőrét használja. -Faodvakban fészkel,fiókái fészeklakóak. -hosszú életű Tápláléka:magvak,gyümölcsök,rovarok.
Kolibri: A kolibrifélék (Trochilidae) a madarak osztályának sarlósfecske-alakúak (Apodiformes) rendjébe tartozó családja. 112 nem és 341 faj tartozik a családba. Egyes régebbi rendszerbesorolások külön rendbe, a kolibrialakúak (Trochiliformes) rendjébe sorolták. -Földünk legkisebb madara,testsúlya 2-20g(cserebogármérettől fecskenagyságuig -Fémesen csillogó tollazat -Csőszerű,hosszú csőr,messzire kiölthető nyelv. -jó repülő,sűrű szárnycsapásokkal(12-70 mp-ként)egy helyben és hátrafelé is tud repülni. -Tápláléka.virágok nektárja, rovarok -szinte folyamatosan táplálozik a nagy energia szükséglet miatt a kolibrinek gyors a szívverése.Pókhálóból építi fészkét.
Nyílméregbéka: A nyílméregbékafélék (Dendrobatidae) a kétéltűek (Amphibia) osztályába és a békák (Anura) rendjébe tartozó család. 13+3 nem és 251 faj tartozik a családba. A nevük onnan ered, hogy a dél-amerikai törzsek indiánjai az állatok bőréből kiválasztódó mérget nyilaik végére kenik, és azzal vadásznak.Őshazájuk Dél-Amerika, és Közép-Amerika. Az arany fakúszóbékát (Dendrobates auratus) behurcolták a Hawaii-szigetekre isA családba tartozó békák szokatlan szaporodási és utódgondozási módjukról ismertek. A Colostethus nem nőstényei tojásaikat a talajra helyezik, és az egyik szülő (az esetek többségében a hím) az ebihalak kikeléséig őrzi azokat. A frissen kikelt újszülöttek a hím vagy a nőstény hátára másznak, akik aztán víz közelébe szállítják őket. A Dendrobates nem ebihalai növények termésében vagy levelei között összegyűlt vízbe kerülnek. Néhány fajnál a nőstények gyakran visszatérnek ehhez a „bölcsődéhez”, hogy megetessék az ebihalakat.Fogságban a békák 5 és 12 év hosszan élnek, de a természetben szokásos élethosszukról kevés adat van. A legtöbbjük valószínűleg csak az 1-5 éves kort éli meg. Fogságban nem termelnek mérget, mert nem mérgező rovarral táplálkozik amiből mérget tudna magának csinálni. A 80-100%-os páratartalmat és a 24-27 °C-os nappali, továbbá a 16-18 °C-os éjszakai hőmérsékletet igénylik. A fogságban tartott nyílméregbékákat gyakran összekeverik az aranybékafélék (Mantellidae) Madagaszkáron őshonos, színes fajaival. A két békacsalád nem áll közeli rokonságban, ráadásul az aranybékafélék a hidegebb éghajlatot kedvelik és kisebb méretűek. Ennek ellenére szintén mérgezőek.
Gorilla: A gorilla nem fejlődési vonala mintegy 7 millió éve vált külön az emberekétől (és a csimpánzokétól). Két fajuk a nyugati gorilla (Gorilla gorilla) és a keleti gorilla (Gorilla beringei). A nyugati gorillák Nyugat- és Közép-Afrika trópusi esőerdőiben élnek Nigériától Kongóig, míg a keletiek Közép- és Kelet-Afrika egyes területei (Kelet-Kongó, Ruanda, Uganda) esőerdeiben. A hegyi gorillák, amelyeket Dian Fossey és a róla készült Gorillák a ködben című életrajzi film tett híressé, a keleti gorillák egyik alfaja (Gorilla beringei beringei).A gorillák az esőerdőkben, hegyi köderdőkben élnek; akár 4000 méter magasságig is felhúzódnak. A talajszinten mozognak, csak a kisebb nőstények és a fiatalok másznak fára. Előszeretettel tartózkodnak az emberi települések és megművelt területek közelében kiirtott esőerdők helyén növő bozótosban, mivel ott a sűrűbb aljnövényzetben több a táplálék. Természetes ellenségük nincs, még a fiatalokra is csak a krokodilok és a leopárdok lehetnek veszélyesek. A nyugati gorillák táplálékában sok a gyümölcs, a keletiek inkább leveleket, rügyeket esznek. Napjuk nagy részét táplálkozással töltik. Hajnaltól délig esznek, ekkor a felnőttek egy kicsit pihennek, a kölykök pedig játszanak. Az evést délután folytatják, majd alkonyatkor a földön fészket építenek gallyakból és levelekből, és abban töltik az éjszakát. Naponta egy-két kilométert vándorolnak táplálék után kutatva. A nőstények 6–9 évesen válnak ivaréretté, és egy-két év múlva (az új csoportba állás után) szülik meg első utódjukat. A csimpánzoktól eltérően nem vadásznak; elsősorban faleveleket, fakérget, rügyeket és gyökereket esznek. Állati eredetű táplálékként csak időnként (ritkán) egy-egy rovart esznek meg. Mivel nincs vadászterületük, területfoglaló ösztönük sokkal gyengébb, mint a csimpánzoké. Éppen ezért vannak olyan, magányosan vándoroló hímek, akik csak időszakosan csatlakoznak egy-egy csapathoz. A gorillák kisebb családi közösségekben élnek, amelyeket egy idősebb, ezüstös hátú hím vezet és védelmez. A gorillák jóval kevesebbet kurkásszák egymást, mint más majmok. A hím és a nőstények kapcsolata szoros, a nőstények viszonyra lazább, mivel nem rokonok: ivaréretten elhagyják csapatukat, és másokat keresnek maguknak. Csakúgy, mint a többi főemlősnél, ahol a hímek dominálnak, náluk is megfigyelték a kölyökgyilkosságot. Ennek szerepe ugyanaz, mint más állatoknál: a nőstényt megszerző új hím azért öli meg elődje kölykét, hogy a nőstény mielőbb újra fogamzóképes állapotba jusson. 251–289 napos vemhesség után 1, ritkán 2 kölyöknek adnak életet. Az újszülött gorilla 1,5–2 kilós és teljesen magatehetetlen, az anyja a karjában hordozza. Néhány hónaposan már anyjuk hátán lovagolnak, és itt is maradnak 3–4 éves korukig. 2–4 éves korukig szopnak, ivaréretté 7 évesen válnak. Egy nőstény élete során 3–6 utódot nevelhet fel. Kommunikációs képességük fejlett. A Koko nevű nősténynek egy kaliforniai állatkertben 600 ASL (siketnéma jelbeszéd) jelet tanítottak meg, és ezeket Kokó valódi nyelvként használta. Nemcsak érzelmeit tudta kifejezni, de maga is alkotott új jeleket. Mindez és más hasonló kísérletek arra utalnak, hogy az emberszabásúak kommunikációs kapcsolatrendszere fejlett. A szürke hátú vezérhím feladata az utódnemzés és a csoport védelme. Veszély esetén két lábra állva, mellét döngetve próbálja elijeszteni a betolakodót. Ha ez sikertelen, egyenesen felé rohan, de meg nem üti. Egy kétszáz kilós gorillahím támadása az emberen kívül minden betolakodót elijeszt. A gorillákra leselkedő legnagyobb veszély élőhelyük pusztulása (pl. tantálbányászat következtében) és a vadászat („bushmeat”), ami a világméretű kampány ellenére is virágzik.
Tigris: A tigris (Panthera tigris) a ragadozók rendjébe és a macskafélék családjába tartozó faj. Valamennyi alfaja veszélyeztetett. A tigris a legnagyobb ma élő macskaféle, méretben csak a jégkorszaki barlangi oroszlán múlta felül. A tigrisek méretei és egyéb jellemzői alfajonként változóak. A vadon élő hím tigrisek 100 és 306 kg közötti tömegűek, hosszuk a farokkal együtt 220–330 cm (a farok hossza 60–100 cm). Nemi kétalakúság figyelhető meg, a nőstény tigrisek jóval kisebbek, 85–167 kg-ot érhetnek el, hosszuk 230–275 cm. A legkisebb alfaj a szumátrai tigris, a legnagyobb a szibériai tigris és a bengáli tigris.A tigrisek magányos állatok, hosszabb ideig csak a nőstény és utódai élnek együtt. Bár egész nap aktívak lehetnek, főleg alkonyat után és éjszaka vadásznak. A legtöbb macskafélétől eltérően a tigris szereti a vizet, jól és kitartóan tud úszni. A nagymacskák közül csak a jaguár és a tigris számítanak jó úszónak, a tigriseket gyakran látni, amint tavakban és folyókban úsznak. Visszahúzható karmainak és erős lábainak segítségével kiválóan mászik fára, és akár 8–10 méteres ugrásokra is képes. A hímek és a nőstények egyaránt saját territóriumot birtokolnak, a hímeké többszöröse lehet a nőstényekének, és egy hím területe több nőstényét is átfedheti. Területük határát állandóan jelölik a jellegzetes tereptárgyakra spriccelt vizeletükkel, valamint karmolásnyomokkal. Nincs természetes ellenségük, egyedül az ember jelent számukra veszélyt, míg a kölyköket kifejlett fajtársaik ölhetik meg.
A tigris fő táplálékát a nagy testű patások képezik, szarvasok, antilopok, vaddisznók, bivalyok, de akár a fiatal elefántot vagy orrszarvút, sőt alkalmanként medvéket, leopárdokat és krokodilokat is zsákmányolhat. Emellett azonban a kis testű fajok, mint például madarak, rágcsálók, békák és halak számára is veszélyt jelent, de a dögöt sem veti meg. Általában nem eszik minden nap, egy-egy sikeres vadászat után azonban egyszerre akár 40 kg húst is elfogyaszt. A kisebb zsákmányállatokat a tarkóra mért harapással öli meg, míg a nagyobb testű prédának a torkát harapja át, így fojtva meg áldozatát. Átlagosan 10–20 vadászatából mindössze egyszer jár sikerrel. Nem nevezhető tipikus éjszakai vadásznak, nappal is gyakorta kóborol, territóriuma határait újra kijelölve. Naponta 35–40 km-t is megtesz, vizeletével, végbélmirigyének váladékával sokáig fennmaradó szagjeleket hagy maga után. Vadászata során a már kijárt ösvényeken settenkedik nesztelenül, lesve a préda felbukkanását. Vadat észlelve odalopakodik a közelébe, mindig figyelve, hogy a szél szembefújjon, így az elejteni kívánt áldozat nem érezheti meg a közelgő tigrist, majd pár hatalmas ugrás után megragadja azt. A veszélyes önvédelmi fegyverrel, aganccsal, szarvval rendelkező állatoknak a torkát ragadja meg, a vaddisznóra egyszerűen, macska módjára ráveti magát. Főleg nagyobb patás állatokat zsákmányol, de Szibériában ínséges időkben, vagy ha a rágcsálók nagyon elszaporodnak, egerészésre is adja néha a fejét. Kerüli az emberlakta vidékeket, de India sűrűn lakott folyópartjain emberevő példányok is kialakulhatnak. Ezek főleg beteg vagy idős tigrisek, amelyek felfedezik, hogy az embert könnyebb elejteni, mint a dzsungel vadjait. Az elejtett zsákmányt sosem kezdi ott helyben elfogyasztani, azt mindig elhurcolja valami védett bozótba. Egyszerre 35–40 kg húst is képes megenni. Ha jóllakott, a maradékot elrejti, fűvel, ágakkal befedi. Az így elrejtett zsákmányához később visszatér, még akkor is, ha az már oszlásnak indult. Kitűnően úszik, képes a víz alá is lebukni halászat közben. Ha melege van, szívesen hűsöl a vízben órákon át.
A tigriseknek nincs kitüntetett szaporodási időszakuk, bár az északabbi területeken élők többnyire csak télen párzanak, így tavasszal jönnek világra az utódaik. A nőstények mindössze 3-6 napig ivarzanak, ezt átlagosan 103 napos vemhesség követi, melynek végén általában 2-3 kölyök látja meg a napvilágot. Születéskor súlyuk 780-1600 gramm, szemük csak a második héten nyílik ki. A kölykök 3 hónapos korukig szopnak, szilárd táplálékot már a második hónaptól kezdve fogyasztanak, de csak másfél éves korukban válnak önállóvá. A nőstény egyedül neveli utódait, akik féléves koruktól követik anyjukat a vadászatok során is, azonban általában 2-3 éves koruk között hagyják el végleg a szülőterületüket. Az ivarérettségüket 3-4 éves korukban érik el. Várható élettartamuk a szabad természetben ritkán haladja meg a 10 évet, fogságban azonban 20 évnél is tovább élhetnek.Habár egy évszázaddal ezelőtt még mintegy 100 000 tigris élt szerte Ázsiában, mára a szabad természetben élő állományukat legfeljebb 7 000 példányra becsülik, korábbi elterjedési területének pedig már csak 7%-án fordul elő. Kilenc alfajából három már ki is halt: a bali tigris az 1940-es években, a kaszpi tigris az 1970-es években, a jávai tigris pedig az 1980-as években tűnt el végleg a Földről.
A Természetvédelmi Világszövetség a hat élő alfajból kettőt a súlyosan veszélyeztetett kategóriába sorol: a szumátrai tigris vadon élő állományát 400-500, míg a dél-kínai tigrisét ma már mindössze 20-30 egyedre becsülik. A többi négy alfajt a veszélyeztetett kategóriába sorolja. A tigris fennmaradását elsősorban az orvvadászat és az élettércsökkenés veszélyezteti. Az ember terjeszkedése számtalan élőhelyén elválasztotta egymástól az egyedeket, így a már amúgy is kis létszámú populáció tagjai gyakran saját közeli rokonaik közül választhatnak párt. Genetikai állományuk egyre romlik, egyre kevesebben nemzőképesek. A tradicionális keleti gyógyászatban több mint 3 000 éve használják a tigris különféle testrészeit: csontjait, szőrét, belső szerveit. Egyes területeken kíméletlenül üldözik őket, mivel veszélyt jelentenek a háziállatokra is, valamint néhány egyed emberevővé válik. Mivel a tigris élőhelyének csúcsragadozója, így meghatározó szerepe van a teljes életközösség fennmaradásában.Mint veszélyeztetett faj, természetvédelmi szempontból fontos a tigrisek állatkerti tartása és tenyésztése. Az állatkerti látogatók részéről nagy népszerűségnek örvend a tigris, így az elmúlt években világszerte eredményes kampányokat folytattak a tigrisek megmentéséért, melyek révén a vadon élő tigrisek védelmének segítésére adományokat gyűjtöttek az állatkertek. Az állatkerti tigriseknek jelentős része még ma sem alfajtiszta egyed, mivel évtizedekkel ezelőtt megőrzésükre még nem szenteltek figyelmet. Az európai állatkertek a szibériai tigris és a szumátrai tigris fennmaradásáért összehangolt tenyészprogram keretében küzdenek. Magyarországon is gyakori állatkerti állatnak számít. Szibériai tigriseket Budapesten, Debrecenben, Nyíregyházán, Szegeden és Veszprémben tartanak. Ezenkívül élnek tigrisek Győrött, Kecskeméten és Miskolcon is. Nyíregyházán fehér tigriseket is bemutatnak.
Orángután: Az orangután (Pongo) az embertől legtávolabb álló emberszabású majmok neme. Fejlődési vonala (Ponginae alcsalád) mintegy 14 millió éve vált el a többi emberszabásúétól (Homininae és Dryopithecinae alcsaládok). Neve malájul erdei embert jelent. Az indonéz bennszülöttek félték és tisztelték, egyes törzseknél a férfiasság próbája volt egy kifejlett hím legyőzése kézitusában. A közelmúltig két alfajt különböztettek meg, a szumátrai orangutánt (Pongo pygmaeus abelii) és a borneói orangutánt (Pongo pygmaeus pygmaeus). Újabban a két elkülönült populációt külön fajoknak tekintik, Pongo abelii és Pongo pygmaeus néven. Sőt, a borneói orangutánokon belül további 3 alfajt különítettek el, a Pongo pygmaeus pygmaeus-t (Északnyugat-Borneó), Pongo pygmaeus morio-t (Északkelet- és Kelet-Borneó) és a Pongo pygmaeus wurmbii-t (Délnyugat-Borneó).Az orangután a legnagyobb testű fán élő állat. Nemi dimorfizmusa erőteljes: a hímek közel 1,5 m magasak és 100 kg súlyúak, a nőstények feleekkorák; az idős hím orangután jellegzetes pofalemezeket növeszt. Testét hosszú, vörös szőrzet borítja. Karjai igen hosszúak, karfesztávolsága közel 2,5 m.Elsősorban gyümölcsökkel, azon belül is fügefélékkel táplálkozik. Az orangutánok mozgása különböző gyümölcsök éréséhez igazodik. Emellett eszik leveleket, gallyakat, rügyeket és virágokat, sőt, esetenként földet is – alighanem ásványi anyagai miatt. Étrendjét kisebb rovarokkal, gerincesekkel, tojással egészíti ki; A fák lombozatában, odvaiban megmaradó esővizet issza. Nappal aktív, éjszakára lombokból épít fészket, úgy 10–20 méter magasan. A vizet afrikai rokonaihoz hasonlóan kerüli, így úszni sem tud.
A kifejlett hím territóriuma nagyobb, mint a nőstényeké, és a területtel jár a párzás joga is. Még a nagy hímek territóriuma sem túl nagy: Borneón 2–6, Szumátrán 2–10 négyzetkilométer. Ennél nagyobb területet a sűrű esőerdőben nem is tudnának ellenőrizni. A fiatalabb hímek egyedül vándorolnak egyik területről a másikra, és ők is megpróbálnak párosodni a nőstényekkel, legtöbbször azok ellenkezésének dacára. A nőstények egyedül vagy egy másik nősténnyel, illetve kölykeikkel élnek, jóval kisebb, átlagosan 0,65 négyzetkilométeres területen. A vezérhímekkel általában csak akkor találkoznak, amikor az párzani akar. A hímek viszonya rendkívül ellenséges; gyakoriak az összecsapások. A nőstények ösztrusz ciklusa 30 napos, az ovuláció a 15. nap környékére esik, és a fogékonyságának sok más majommal ellentétben nincs látható jele. A vezérhím több nősténnyel is párosodik. 233–263 nap vemhesség után rendszerint egy, körülbelül 1,5 kg-os kölyök születik, de az ikerszülés sem ritka. A fiatal orangutánok anyjukba kapaszkodva utaznak a fák koronaszintjén. Az anya körülbelül 42 hónapos korában választja el kicsinyét. A szülői gondoskodásnak köszönhetően a kölykök halandósága alacsony; 91%-uk eléri az egyéves kort. A fiatalok 6–7 éves korukban válnak önállóvá. A nőstények anyjuk közelében maradnak, a hímek azonban messze vándorolnak. A nőstények 7–10 éves korukban válnak ivaréretté; eddigre elérik felnőtt méretüket. Első kölyküket rendszerint 15 éves korukban szülik, a következőket pedig általában 8 évente. A hímek 10–12 éves korukig nőnek, de fizikai és szociális érettségüket csak körülbelül 14 évesen érik el. Vadon körülbelül 45 évig, állatkertben akár 60 évig is élhetnek
Az orangutánok rendkívül vonzódnak a tárgyakhoz, eszközökhöz; a vadon élő példányok is rendszeresen használnak eszközöket. Állatkertekben jó megfigyelőképességük, intelligenciájuk, erejük és eszközhasználó képességük révén ők a legsikeresebb szökőművészek. Az orangután az egyik leginkább veszélyeztetett állatfaj. A vadászat, az illegális állatkereskedelem mellett főleg élőhelyének pusztulása fenyegeti. Az orvvadászok megrendelésre szállítják a vadon fogott orangutánkölyköket, amelyek anyját rendszerint megölik. 1900-ban még mintegy 300 ezer orangután járta a vadont; számuk 1971-re 4 500 alá csökkent. Az aktív védelemnek, visszatelepítő programoknak köszönhetően jelenleg úgy 25 ezer orangután élhet a két szigeten; többségük Borneón. Az állatkertek világszerte küzdenek az orangutánok megmentésért, főleg azzal, hogy ne kelljen a vadonból befogni állatokat, hanem az állatkerti populáció önfenntartó legyen. A többi emberszabású majomhoz hasonlóan az orangutánok is mindenütt a látogatók kedvencei, ezért sok állatkertben láthatóak. Magyarországon jelenleg két állatkertben élnek orangutánok. A Budapesti Állatkertben négy szumátrai orangután (egy hím, két nőstény és egy fiatalkorú hím), a Nyíregyházi Állatparkban pedig egy kétfős borneói orangután fiúcsapat látható. Az újabb DNS vizsgálatok szerint az orangután az ember legközelebbi rokona.[
Koronás Keresztes pók: A koronás keresztespók (Araneus diadematus) a pókszabásúak (Arachnida) osztályának a pókok (Araneae) rendjéhez, ezen belül a főpókok (Araneomorphae) alrendjéhez és a keresztespókfélék (Araneidae) családjához tartozó faj.A koronás keresztespók hosszúsága eléri az 1,5 centimétert (Dél-Európában akár 2 centiméteresre is megnőhet), így Magyarország egyik legnagyobb pókfaja. Sötét-, vagy sárgásbarna potrohán húzódó fehér, kereszt alakú foltsorról ismerhető fel. A hím gyakran jelentéktelenül kisméretű, a nőstény viszont petékkel teli potroha miatt sokkal nagyobb. Potrohában lévő szövőmirigyekben termeli a pókháló anyagát. A mirigyváladékot a potroh végén nyíló szövőszemölcsökön keresztül bocsátja ki. A pók a hálót a lábai végén lévő szövőkarmok segítségével szövi.Nyár végén, a csak 5–10 mm nagyságú hím óvatosan, egy beszőtt rovarral közelíti meg a nőstényt, és ezt az ajándékot addig cibálja, rezgeti, amíg a nőstény hajlandóságot nem mutat a párosodásra és közelében mozdulatlanná nem válik. A párzás villámgyorsan végbemegy. A fűben a nőstények több petecsomagot is készítenek, amelyet sárgás, vattaszerű szövedékkel burkolnak be. A szülők elpusztulnak, a fiatal egyedek kora tavasszal kelnek ki, fejletlen alakban telelnek át, és csak a következő év augusztusában válnak ivaréretté.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése