Csodás természet

2012. január 12., csütörtök

Halak

A halak (Pisces) a gerinchúrosok (Chordata) törzsének egy nem rendszertani csoportja. Régebben egységes osztályként tartották számon, mára azonban az elsődlegesen vízi gerinces állatok (tehát nem a másodlagosan vízi életmódúvá vált szárazföldiek, pl. a cetek) gyűjtőnevévé vált. A négylábúakon (Tetrapoda) kívül a koponyások (Craniata) kládjába tartozó összes élőlény hal. A halak tehát nem egységes rendszertani kategória (taxon, illetve klád), mert parafiletikus csoportot alkotnak, mivel nincs olyan közös levezetett (apomorf) jellemzőjük, amely valamennyiükre érvényes volna és semmilyen más gerinces állatra nem volna érvényes. Közös tulajdonságaik a „nem négylábú” jellegükből következik, ami viszont ősi tulajdonság, így csupán ebben az ősi tulajdonságban való megegyezés (szünpleziomorfia) jellemzi őket. A csoporton kívül még néhány olyan élőlénycsoport neve is tartalmazza a hal szót, amelyek rendszertanilag valójában nem tartoznak a halak közé. Ilyenek például a puhatestűek közé tartozó tintahalak (Sepiida), valamint a lándzsahalaknak nevezett apró fejgerinchúrosok. Szintén nem hal a békák vízben élő lárvája az ebihal, ahogyan a többi kétéltű vízben élő, halszerű alakja sem. Valamennyi négylábú állat, így az ember is az embrionális fejlődése egy jellemző szakaszában halhoz hasonló, mivel az egyedfejlődés során láthatóvá válhatnak a közös evolúciós múlt nyomai. Napjainkra több mint 31 000 fajuk ismert és rendszerezett, ebből a recens fajok száma 28 000.[1] A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Vörös Listája 1200 veszélyeztetett fajt sorol fel, de a vizsgálat kevesebb, mint 3000 halfajra terjedt ki, így a veszélyeztetett halfajok száma ennél jóval nagyobb.
Ország: Állatok (Animalia) Törzs: Gerinchúrosok (Chordata) Csoport: Koponyások (Craniata) Csoport: Halak (Pisces) Ez az élőlénycsoport a tudomány mai állása szerint nem rendszertani kategória. Kültakaró [szerkesztés] Pataki pisztráng (Salvelinus fontinalis) A halak bőre egymástól világosan megkülönböztethető két rétegből áll: a többrétegű, el nem szarusodó hámból (epidermis) és a vastag irhából (cutis). A hámban sok a nyálkát termelő sejtcsoport. A mélytengeri halaknál a hámban mirigyszerű világító sejtek is megtalálhatók. Egyes édesvízi pontyfélék, mint például a dévérkeszeg (Abramis brama), különleges tulajdonsága a hám felületén képződő nászkiütés, a dorozsma. Minden hal testét nyálkaréteg fedi, ennek megvastagodása vagy elvékonyodása a hal pusztulásához vezet. A nyálkaréteg három fő funkciója: az ozmózis szabályozása; az ektoparaziták és baktériumok elleni védelem; a turbulencia csökkentése. A nyálkaréteg kiegészítő funkciói: segíti a bőrlégzést – A halak, akárcsak az emberek, a bőrön keresztül is lélegeznek. Ha a nyálkahártya mennyisége vagy minősége változik akkor az rányomja bélyegét a bőrön keresztüli gázáramlásra is; segíti a hibernálást – afrikai gőtehalak (Protopterus); ivadékgondozás eszköze fészeképítőanyag – gurámifélék (Anabantidae), pikófélék (Gasterosteidae); táplálék – az ázsiai macskaharcsák (Mystus) és a diszkoszhalak (Symphysodon) nyálkát termelnek ivadékaik etetéséhez; védekezés eszköze fizikai védelem – a nyálkahalak (Myxini) veszélyhelyzetben nagy mennyiségű nyálkát termelnek, ami egyrészt fizikai védelmet nyújt, másrészt elriasztja a ragadozókat. Ha egy nyálkahalat tengervízzel töltött vödörbe helyezünk, néhány óra leforgása alatt csaknem teljesen elnyálkásítja a vizet; kémiai védelem – egyes fajoknál mérgező, például a vörös-tengeri nyelvhal (Pardochirus marmoratus) és a papagájhalfélék (Scaridae) esetében; fajtársak riasztása – a csontos halak (Osteichthyes) többsége rendelkezik úgynevezett vak sejtekkel, amelyek riasztóanyagokat termelnek és tárolnak. Ez az anyag nem szükségszerűen fajspecifikus. Az irha több kötőszövet rétegből áll, gazdag véredényekben és idegekben. Itt találhatóak a tapintóideg-végződések és a színsejtek. Az irha vagy csupasz, vagy kemény támasztószöveti képződmények borítják, például bőrfogak, tövisek, csontpajzsok vagy pikkelyek. A pikkelyek nem cserélődnek, a testtel együtt fejlődnek, és eközben gyűrű alakú rétegek rakódnak le. Ezekből a növekedési rétegekből kiszámítható a halak életkora. A csontos halak pikkelyeit pórusok és csatornarendszerek jellemzik; a porcos halakkal szemben a belső részük üreges, vagyis a pulpa hiányzik. A fejlettebb halak pikkelyei tetőcserépszerűen fedik egymást. Alakjuk szerint megkülönböztetjük az alábbi pikkelytípusokat: plakoid (pl.: porcos halak) kozmoid (pl.: izmosúszójú halak) ganoid (pl.: kajmánhalfélék) cikloid: (pl.: pontyfélék) ktenoid (pl.: sügéralakúak) Egyes halak pikkelyei kicsinyek (pl.: angolnafélék, csíkfélék), csökevényesek (pl.: tüskés pikó), sőt egyes fajokon egyáltalán nincs pikkely (pl.: tüskésharcsa[5]), míg más halfajokon a pikkelyek összenőhetnek csontlemezekké (pl.: porcos- és csontos vérteshalak, páncélosharcsa-félék). A halakat többnyire a rájuk jellemző típusú pikkelyek borítják. Mivel a különböző halcsoportok pikkelyei igen különbözőek, ezért a pikkelyképlet fontos halhatározó képlet. Ehhez a képlethez a hosszanti és keresztirányú pikkelysorok megszámlálásával jutunk. Például a ponty (Cyprinus carpio) oldalvonali pikkelyeinek száma 37, fölötte 6, alatta szintén 6 pikkelysor található – pikkelyképlete tehát 37 - 6/6.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése